On the Spot: Gido és a törzsi asszonysors

2019. november 19. |

Az idén tízéves On the Spot alkotói, Cseke Eszter és S. Takács András visszatértek hét évvel ezelőtti filmjük helyszínére, az etiópiai Omo völgyébe, hogy meglátogassák a hagyományaikat ma is tartó erbore törzset. Tinédzser főszereplőjükkel azóta nagyot fordult a világ: férjhez adták, körülmetélték és gyerekeket szült. A beszélgetést Eszterrel ott folytatták, ahol hét éve félbehagyták.

„A tehenem! Azóta meghalt. Nagyon jó tehén volt, sok tejet adott” – kiált fel zokogva Gido a laptopra mutatva, amelyen hét évvel ezelőtti önmagát látja viszont kedvenc állataival. A filmünkből egy erőtől duzzadó, magas, kopasz (hajadon) pásztorlány néz vissza rá. Ma már tincsekbe fonja a haját, cserfes mosolyát nagy nevetésekre cserélte, mély és nyílt tekintetére két ránc vigyáz.

A filmet egy poros, füstös fakunyhóban nézzük, amelyhez az összes építőanyagot Gido szedte össze. Bár cefrétől csillogó szemmel ott ül mellette szikár férje is, a férfiak az erbore törzsben jóval kevesebbet dolgoznak, mint a nők: békeidőben leginkább a falu ügyeiről elmélkednek; ha törzsi háború tör ki, rajtuk a világ szeme.

Amikor megismerkedtünk, rengeteget tanultam a tízes évei végén járó lánytól: búzát őrölni kővel, vizet hordani a közeli folyóból, törzsi rigmusokra táncolni a holdfényben… Ő pedig éppen azon aggódott, hogy jó feleség lesz-e belőle, hogy megveri-e majd a férje: „olyankor le kell ölni egy kecskét, és megenni a húsát, hogy erőre kapjunk” – mesélte. Kérdezi, hogy nálunk hány gyerek van, mutatom, hogy az az egy, aki ott rohangál az ő két mezítelen gyerekével a kecskék után. Amikor hét éve a vágyairól kérdeztem, férjről, saját otthonról és arról álmodozott, hogy folytathassa a pásztorkodást. Azóta mindketten férjhez mentünk, lett saját otthonunk, gyerekünk, és mindketten dolgozunk tovább. „Ez boldoggá tenne?” – kérdeztem tőle akkor, és Gido csak csettintett egy jó nagyot a nyelvével.

Meg voltam róla győződve, hogy retteg a körülmetéléstől, ami itt az esküvő után esedékes, és sokáig azt se tudtam, hogyan hozhatnám szóba… „Amiatt egyáltalán nem aggódom – vágta rá végül. – Nem félünk tőle. Azok a lányok, akik nem esnek át ezen, nem válhatnak nővé. Ha gyerekük lesz, fiú-lányoknak csúfolják őket.” Hiába tiltja az etióp állam, az emberiség bölcsőjének is mondott völgyben élő törzseknél lehetetlennek tűnik kiirtani a brutális tradíciót. 15 évvel ezelőtt még teljes körülmetélést végeztek, de ma már „csak” a csiklót vágják ki. A korábbi verzióba sok nő belehalt, különösen a szüléskor, amikor a babának nem volt elég helye kibújni, és újra felvágták a sebet. Megkérdem Gidót, vele hogyan történt. Röviden válaszol, de őszintén meg akar nyugtatni, hogy nincs ezzel semmi baj. „Éget, fájdalmas… De egy hét alatt elmúlik. Kaptam tőled egy szép karkötőt ajándékba” – tereli el a szót mosolyogva. „Te pedig adtál egy tejtartó tököt, ami azóta is megvan, nagy becsben tartom” – felelem, és a budapesti otthonunkban tényleg ott vár haza erről az útról is, hogy mindig emlékeztessen Gidóra, akivel most is kézen fogva indulunk vizet hordani, mint hét évvel ezelőtt.

Cseke Eszter és S. Takács András új dokumentumfilmje október végétől a Telekom Videotékában, a Spektrumon és az On the Spot YouTube-csatornáján látható.

Szerző: Cseke Eszter

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem” interjú

Lajkó Félix: „Az ujjamban van a fülem”