Március óta ez az első forgatási lehetőségünk és nem egyszerű negyedév van mögöttünk. Hogy telt neked?
Bizonyos szempontból mondhatnám azt is, hogy észre se vettem. Most egy nagyon termékeny és intenzív szakasza volt az életemnek ez a tavasz, meg kora nyár, három dolgot írtam és írok folyamatosan, és ilyenkor sokat vagyok otthon. Mondhatnám azt, hogy rákényszerített a vírus arra, hogy írjak, de valójában nem ez történt. Magam kényszerítettem ezt magamra. Másrészt lélektanilag elviselni, hogy kötelező otthon maradni, hogy nem mehetsz ki – azt nehezen bírom. Szenvedélyes moziba járó vagyok, hetente kétszer megyek moziba. Az, hogy ezt elvonták tőlem, olyan, mintha az oxigént volták volna el. Még egy dolgot okozott, ami nagyon furcsa volt. Tanítok a Metropolitan Egyetemen forgatókönyvírást és márciustól maradt a skype-on való oktatás. Skype-on mindenki premier planban, közel látszik és én is látszom – és ezt végiggondolni, hogy amikor tanítasz, totálban látsz mindenkit, most meg mindenki apró rezdüléseit szuperközeliben kell nézni – ezt nehéz volt megszokni és főleg azt, hogy ők is így látnak engem.
Egy íróról a legtöbben azt képzelik romantikusan, hogy otthon ül, felnyitja a laptopját vagy régen az írógépét és várja az ihletet, hogy megírja a könyvet a családjáról, a szüleiről, a gyerekkoráról vagy épp Kempelen Farkasról.
Tudod az az igazság, hogy az írás bányamunka. A filmrendezés is, de az írás is. Naivitás azt képzelni, hogy ez egy folyamatosan boldog állapot, inkább boldogtalan, nehéz állapot, mert egyrészt az ember folyamatosan tehetségtelennek, én legalábbis tehetségtelennek érzem magam…
Ne mondd már! Ilyen könyvsikerek után, ennyi olvasó, ennyi visszaigazolás…
Igen, de mikor az ember elolvassa reggel, hogy mit csinált előző nap, akkor mindig azt érzi, hogy „Te Jóisten, lehet, hogy elfelejtettem írni.” Aztán elkezdődik a gyűrés-gyömöszölése a szövegnek.
Nem véletlen, hogy bár látszólag gyorsan dolgozom, valójában a megjelent regények évek óta, sőt, van, amelyik több, mint tíz éve bennem van. Erőt kell vennem magamon, hogy bezárkózzak abba a állapotba, amelyben aztán létezem. Az írásos folyamatba. Abban a pillanatban, amikor belépek ebbe a közegbe, akkor az egy fájdalmas és nehéz dolog.
Valamilyen napirendre utalsz, hogy mikor írsz, és ezért gondolom este olvasol. Nem zavarja meg a saját nyelvedet vagy azt a történetet, ami benned alakul, hogyha valami egészen mást olvasol?
Egészen mást nem olvasok. Nagyon jó a kérdésed, mert tulajdonképpen zavar. Vagy egy olyan fázisa az írásnak, amikor a regények vagy a forgatókönyvek elérkeztek egy olyan pillanathoz, amikor már minden zavar, ekkor kizárólag sakk könyvet olvasok. Az ki is fáraszt és ki is kapcsol, lejátszok nagyon híres partikat, ez elfáraszt, elképesztően kikapcsol és igazán boldoggá tesz. És ha nagyon tehetséges dolgot olvasok, akkor abban a percben elfog a kisebbségi érzés és az egy másik szörnyűség.
Erre a kisebbrendűségi érzésre többször visszatérsz, ez mindig így volt? Ha visszamegyünk a kezdő Gárdos Péterhez, megnézzük azt a fiatalembert, akkor neki mi van a lelkében?
Egy folyamatos szorongás és kisebbrendűségi érzés, és annak megvan a nagyon határozott oka.
Én úgy kezdtem ezt a szakmát, hogy 1971-ben megszereztem a bölcsészkari diplomámat és ugyanabban az évben felvételiztem a Színművészeti Főiskola rendező szakára. A harmadik rostán – tizennégyen jutottunk be és csak kilencet vettek föl – kiestem. Ez gyakorlatilag meghatározta a pályámat. Az anyám szerint, mikor megkaptam értesítőt arról, hogy sajnos nem sikerült és próbáljam majd meg két év múlva, akkor három napig feküdtem a díványon és néztem a plafont. Annyira pofán vágott. Aztán elhatároztam, hogy valamilyen kerülőúton leszek filmes, elmentem a Magyar Filmhíradóhoz először cipelő embernek, aztán rendezőasszisztensnek, majd viszonylag hamar, négy hónap múlva rendezhettem híradó riportokat. Természetesen megőrültem, sóvárogtam a játékfilm után, és ’79-ben megcsinálhattam az első forgatókönyvemet Nemeskürtynél. Ettől a pillanattól fogva azt a stigmát, hogy nekem nincs diplomám, nem tudtam levetni az ötödik játékfilmemig. Mindig azt éreztem – egyrészt, hogy előkelő idegen vagyok abban a szakmában, ahol másnak bérlete van és különben is van hozzá jogosítványa, másrészt pedig hősiesnek véltem ezt a Don Quiote-i magatartást, hogy egyedül megyek neki a szélmalomnak, és ez máig is megmaradt. Ez egy bizonyos szempontból egy idegenség érzet.
Szerintem akár a filmben, akár az íráshoz, ahhoz, hogy valaki íróvá váljon, nem diploma kell, hanem valami olyan belső tűz, ami az embert fűti, és ami az ő látását megmutatja a világról, a családjáról, egy-egy hősről.
Ez így van, de a film egy technikai művészet, amiben nagyon sok olyan dolog van, amit nem árt megtanulni. Ma már azt gondolom, hogy az, hogy én a Híradónál kezdtem és bejárhattam az országot, az szociológiailag elképesztő volt és megtanultam a szakmát. Húsz operatőrrel dolgoztam együtt egy perces anyagoktól tizenöt perces anyagokig mindent csinálhattam.
Az írás bonyolult dolog volt, mert nagyon későn érkeztem. Amikor megjelent a Hajnali láz, akkor már bőven elmúltam ötven éves, és úgy éreztem, hogy az irodalomba egy vénemberként lépek be. És hát persze senkit nem ismertem – bár ez egy csúsztatás. Például csináltam egy televíziós sorozatot, amire nagyon büszke vagyok, mert ez az én találmányom, aminek az volt a címe, hogy A lioni omnibusz. Kiküldtünk adásonként három írónak egy-egy fényképet és kellett belőle egy-egy oldalas novellát írniuk. Lényegében az egész magyar irodalom szerepelt benne. A Híradónál volt még egy elképesztő tanulság: hogy amit látsz, annak soha ne higgyél. Az egyik első alapélményem az volt, mikor egyszer a főnökömhöz bementem a vágószobába és azt láttam, hogy 35 mm-es filmre forgattunk, a földön csomó negatív nyersanyag volt és szöges bakanccsal taposott rajtuk. Megkérdeztem, hogy „Mit csinálsz, Lacikám?“ – azt mondta, hogy „Archívot. Tudod – azt mondja -, a Kun Béláról kell csinálni dokumentumfilmet, de a Kun Béláról összesen két snitt van, most csináltam még hármat a Népligetben…“ Ugyanis beöltöztetett egy statisztát fél háttal, és azért, hogy archív legyen, ezért meg kell taposni a negatívot, aztán még egyszer csinálni belőle egy pozitívot. “…És ezt úgy fogjuk eladni, mint egy talált snittet 1919-ből“ – mondta. Most tudnod kell, hogy ez a snitt, amit ő akkor csinált, három egyébként, ez az összes hivatalos létező mai Kun Béla archívban benne van, mint igazi. Nagyon izgat engem, hogy amit a valóságnak hiszel, annak nem biztos, hogy köze van az igazsághoz és az igazi valósághoz.
Ha a Hét mocskos napra gondolok, annak a középpontjában is egy fotó története áll és a te gyerekkorod. A munkáidban a családod és a saját életed is valahogy forrás.
Olyan nagyképű választ mondanék, hogy én tulajdonképpen tíz regényt tudnék írni a családomról. Ugye mondtam, hogy három dologgal foglalkozom, az egyik egy forgatókönyv, amelyik egy olyan rokonomról szól, aki disszidált Amerikába és nagyon híres cirkuszos zenebohóc lett. A története olyan elképesztő és olyan mesés, hogy regénybe is meg filmre is kívánkozik, ezzel most foglalkozom. A nagyanyámnak a testvéreiről van szó, ők hatan voltak testvérek és ebből négyen kimentek, ketten Amerikába, ketten Ausztráliába és hihetetlen sorsokat produkáltak.
És mindenki tudott mindenkiről?
Igen, vagy legalábbis annyi megmaradt, hogy elindulhassak rajtuk. Sose felejtem el, ’56 után valamennyi rokonunk küldött csomagokat. Volt például, aki női kalapokat küldött és lerágott ceruzákat. Én a Hernád utcai iskolában folyamatosan az osztályban osztogattam ezeket a ceruzákat, amiket semmire nem tudtam használni. Most pedig a zenebohóc amerikai rokonról írtam egy forgatókönyvet, így amikor kiléptem a Semmelweisből – mert az volt a másik mániám, amiből regényt akarok írni -, akkor beléptem az Anselmo, a zenebohócba.
A kalapokon, ceruzákon és az emlékeiden kívül vannak levelek, vagy családi nyersanyag, amit használsz?
Nagyon érdekes dolog ez a nyersanyag. Az első játékfilmemet, aminek az volt a címe, hogy Uramisten – azt abból írtam, hogy apám gyűjtötte a régi Pesti Naplókat, megvolt neki 1924-től ’42-ig az összes, és ezeket gyerekkoromban nagyon szívesen néztem, és betettem egy papírlapot, ahol érdekes dolgot találtam. Az egyik papírlapot – amikor már a negyedik forgatókönyvünket utasították vissza a Hunnia Stúdióban -, az egyik este nagyon elkeseredetten elkezdtem nézegetni és egy fotó volt mögötte. 1932 – Pesti Napló: Morton amerikai artista feladta magát vasúti csomagkocsin egy tömb jégbe zárva. És láttál két fotót, ahogy feladják a palit New Yorkban egy óriási jégtömbben, amiben benne van átlátszóan ez a férfi, aztán pedig a másik fotó, amin Philadelphiában kiemelik a vonatból egy hűtőkocsiból. Ez a Morton nevű túlélő művész, szabadulóművész, aki feladatta magát jégtömbben. Éreztem, hogy ebből nekem kell egy történetet kell írnom. Engem ez a film repített, mint trambulin, egész be a filmszakmába.
Három dolgot mondtál, amin dolgozol és már kettőt elárultál, mi a harmadik?
A harmadik, ha igaz, akkor az előbb említett Hét mocskos napból fog készülni egy televíziós sorozat. Ennek a forgatókönyvét kezdtük el írni. Ez egy öt részből álló, ötször 45 perces film, ebből akartam egyszer egy önálló játékfilmet készíteni és nagyon sajnálom, hogy ez nem sikerült. Most talán sorozatként elkészül, de a sorozatnak egészen más dramaturgiai törvényei vannak, mint egy játékfilmnek.
Nagyon sok képiségről beszéltünk eddig, de neked van olyan az életedben, amikor azt érezted egy vers olvasásakor, hogy ez nagyon te vagy, hogy nagyon szíven üt?
Sok ilyen vers van, de mondok egy olyan verset, amellyel kamasz korom óta küszködöm, és minden alkalommal, ha nekifutok belőle egy filmforgatókönyvnek, soha nem tudom megírni. Ez az Elbocsátó szép üzenet Adytól. Egyszer, még kamasz koromban voltam olyan pofátlan és szemtelen, hogy amikor engem kidobott az egyik lány az életéből, akkor úgy gondoltam, hogy egyféleképpen tudok bosszút állni: ha megírom az én elbocsátó szép üzenetemet. Meg is írtam, sok szót ellopva Adytól, és egy iskolai ünnepélyen felolvastam. Ahol ott volt a lány. Ez volt az én nem is nemes bosszúm, borzalmas primitív bosszú volt, de bejött, mert a lány el van találva. Egyébként ő rúgott ki engem, nem én őt. De milyen érdekes, hogy azóta is kísért a vers – nagyon sok forgatóköny vázlatom van, vagy elvetélt, hamvába halt különböző kísérletek, és mind-mind kudarc.
Mi a biztonság Gárdos Péternek?
Nagyon ritka az a pillanat, mert rengeteg dolog miatt szorongok. Pedig meg kellene nyugodnom azon, hogy van egy nagyon szép családom, van egy feleségem, akit nagyon szeretek, van két lányom, négy unokám. De biztonságban egy-egy pillanatig érzem magam a kétségbeesés óceánjában, akkor, ha azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy csináltam valamit, tehát sikerült egy olyan snittet produkálnunk, megtaláltam egy olyan zenét egy filmhez, egy mondatot, egy jelzőt, amit kerestem harmadik hete – akkor az elégedettség, boldogság, hátradőlés, de ezek nagyon – nagyon ritka pillanatok.
Te kitől tanultál sokat?
Az apámtól. Két dolgot tanultam meg tőle. Az egyik az, hogy eltökélten kell hinni valamiben és dolgozni azért, hogy valamit elérj. A másik, hogy legyen humorod és nagyvonalúságod lemondani róla. Látszólag ez ellentmondás, de valójában nem, és apám ilyen volt.
Gárdos Péternek mit ad egy könyv, mit ad az olvasás?
Azt, hogy élhetek egy másik életben. Amikor igazán nagyszabású irodalmat olvasok, képes a regény vagy akár egy novella elrepíteni egy olyan világba, ahol elfelejtkezem arról, hogy én ki vagyok, teljesen át tudom adni magam abba a dologba. Ezért érdemes olvasni, mert nem egy életed van, hanem ezer.
