A könyvet 2020 novemberében dedikálta a szerző, Háy János Attilának, a férjemnek és nekem, rajzot is kaptunk bele – két egymás felé forduló figura (ugyanaz az alak, mint a kötet címlapján), meg holdak, csillagok. Ettől a személyes gesztustól valahogy adódott nekünk, hogy együtt kezdjük el olvasni A cégvezetőt – karácsonykor. Amikor ezt meséltem a barátainknak és Jánosnak, hát meghökkentek, nem is karácsonyi, nem is együtt – végül a férjem előbb fejezte be, én külön, egyedül, hetekkel később. Így volt jól. Mert olvasás közben láttam Attilát, és később éreztem magamon is, hogy működik a „rendszer”: a lapokkal együtt magunkat, egész eddigi életünket is elemezzük, és ez a szembesülés bizony egyedül jó, és arra a kérdésre, hogy miért vagyunk, vagy mi a célunk, a jövőben mit fogok csinálni – ami főhősünket is végigvezeti a közel négyszáz oldalon –, piszok nehéz válaszolni, mert az csak úgy megy, ha azt is látjuk, amit mások elől, akár a társunk elől elrejtünk. Magunk elől is, és itt nincs kivétel, mindannyian hordozunk saját és családi történeteket, rossz döntéseket, és tudunk hallgatni – na ez a könyv nekem ezt a hallgatást lazította fel, és nem akarok olyan banális mondatokat írni, hogy ez a könyv tükör, és mindannyian kicsit cégvezetők vagyunk – mert igen is, meg nem is. Sokkal inkább azt gondolom, hogy Háy János azzal, hogy odamegy e mellé a Tamás nevű ember mellé, akinek életét veleszületett terhek, kapcsolatok, házasságok és döntések közt mutatja meg nekünk – nagyon sűrű, egymásba folyó mondatokkal, mondandóval és egymáshoz kapcsolódó helyzetekkel –, egyszerre világít rá, mi mennyire vagyunk részesei a minket körülvevő világnak, amit gyakran romlottnak látunk, és emellett saját életünk jó vagy rossz döntéseinek. A cégvezető útja a megtisztulás lehetőségéig egyfajta Dante-i út, mondhatni pokolraszállás, és amíg Danténak ott volt Vergilius, addig a cégvezető kezét maga az író fogja, akinek néha még a hangját is halljuk a könyvben.
Ezzel a kötettel nem leszünk, nem lehetünk kívülállók, belemegyünk a mélyére a családunknak és a kapcsolatunknak is. Amikor Attila, a férjem az olvasás után azt mondta, hát igen, tökéletes korkép A cégvezető, persze megviseli az embert, amikor önmagával találkozik benne, akkor rögtön gondolkodtam, na hol találkozott önmagával a könyvben, és ez mit is jelent kettőnkre nézve, aztán én is találkoztam magammal, persze máshol, máshogyan, és rájöttem, hogy amiként a legtöbb számomra maradandó és fontos könyv, Háy János regénye is ilyen: megkapjuk benne a szembenézés lehetőségét.
Mint egy gyónás
Mondhatnám azt, hogy ez a könyv olyan, mint egy gyónás – a főhős, a cégvezető a mellé szegődő, őt megszólító és vezető író segítségével meglátja eddigi életét, az első házasságát, a kezdődő és szép kapcsolatot, és mindazt, amiért elindul a kisiklás felé, meglátja a gyerekkorát: „hogy milyen volt egy öngyilkos apa mellett felnőni, … milyen kettesben élni egy holokauszttúlélő anyával, aki hisz az eszme győzelmében.” Meghalljuk ennek az anyának az erkölcsi törvényeit, és azt, hogy megérti, fiának, a cégvezetőnek „meg kell mosódnia és meg kell tisztulnia”. Meglátjuk az apát, aki mindaz után, amit napközben tisztként „végzett”, este elmeséli a Három vitéz szabólegényt. Majd meglátjuk a cégvezető gyerekeit és a második házassága átlátszóságát és súlyát vagy épp súlytalanságát. „Különleges, mondtad, mert olyannyira a saját életünk árnyékában élünk, hogy még véletlenül sem látjuk, akárcsak egy lépés távolságból sem, hogy mi zajlik velünk.” Igen, ezt kapjuk a könyvtől, hogy az író segítségével, a cégvezető mellett mi is végigmegyünk az úton, és kezdjük látni, mi zajlik velünk. Ezen az úton, amit az íróval és a cégvezetővel bejárunk, valahol érződik a bűntudat, talán pont azért, mert nem mentegeti magát. Senki. Leírja a veszteséget – például azt, ahogy az első feleség „csak azt akarta, hogy szeresd, ahogyan egyszer már szeretted, de te nem láttad a szemében az igazi mondatokat”. Itt megint megállok, a könyv közepe táján, mert alaptézis: látjuk az igaz mondatokat egymásban? Vagy annyira felszínes, gyors életet élünk, hogy épp efelett siklunk el mindenféle felesleges dolgokra hivatkozva? Pedig ez lenne a lényeg, és erről szól az olvasás is, ezért olvasunk és erről szól maga az irodalom, hogy tudjunk elmélyülni és haladjunk a megértés felé.
Korunk embere
De ki ez a cégvezető? Ha olvastatok Háy János-könyveket, tudjátok, hogy a szerző mindig pontosan, mellébeszélés nélkül reagál a korra, amiben élünk és mutat be szereplőket – akár tipikus szereplőket – a világunkból. Száz éve, vagy akár ötven éve más lett volna a főhős. Ma itt van a sikeres cégvezető, korunk embere. Róla írnak a szaklapok, róla szólnak a hírek, őrá hivatkoznak, a cégvezető bejár a politikusokhoz, de vannak celebbarátai is, ott van a társasági rovatokban, művészekkel barátkozik, jól megy neki. A cégvezető kapcsán persze előjött sok korábbi Háy-olvasásélményem, például A mélygarázs, amiben – szintén – nagyon pontosan fogja meg a kort és a társadalmat, és miközben bírálja, feltárja a problémáit is. Magyarország, Budapest, a 2010-es évek, a politika, a bárgyúság, a társadalom problémái sűrűsödnek a regényben. Ismerős, igaz? Egyszerre érezzük, hogy a szerző emberi sorsokból kezdi építeni a regényeit, és megragadja az általános „rossz érzését”. Ráadásul A mélygarázsban is a családra úgy tekintenek sokáig, mint ami értelmet adhat az életutaknak, egyfajta belső kényszer. Másfelől a család az a szükséges rossz, amivel igazolni tudják magukat és az életüket a szereplők.
S A cégvezető? Úgy gondolom, ez a kötet nagyon jó útmutató a mai világhoz, önmagunkhoz. Gyónás és a megtisztulás lehetősége. Hogy talán megvan az esélye a helyrehozásnak. Mindez nem volt benne Nabokov Nevetés a sötétben kötetében, se Roth Akárkijében. Itt megvan. Háy János hagy levegőt nekünk a kötet végére. Tabula rasa. Persze minden pátosz nélkül.
