Menő külföldi magazinok, például a Vogue és a Dazed Digital is bemutatták már Gáldi Vinkó Andrea fotósorozatát, egyszerre méltatva a képek nyers őszinteségét és finom szépségét. Nem véletlen, hogy a téma ennyi emberrel rezonál: a fotográfus szemén keresztül a modern anyaság komplexitása tárul fel, amelyben helyet kapnak a női test – néha fájdalmasan, néha áhítattal megélt – változásai, az anyasággal járó lemondások és szépségek, és az a humor, ami felett megkönnyebbülten összekacsinthatnak a kisbabás hétköznapokat élő szülők – például amikor a mászni tanuló gyerek egészen a vécéig követ, vagy amikor egy etetés után megszáradt ételdarabokban úszik a konyha. A Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back című sorozat sokkal több mint puszta tabudöntés: tisztelgés az anyaság előtt, személyes napló, és még inkább kapaszkodó a nőknek egy olyan élethelyzetben, amit a hormonális változások mellett a társadalmi szerepelvárások is borzasztóan nehézzé tudnak tenni.
Manapság rengeteg nőt foglalkoztat a kérdés, hogy mikorra időzítse a gyerekvállalást, és hogy mi lesz ennek az ára, hiszen van egy erős félelem, hogy a gyerekkel töltött időszakban kimaradunk – akár a szakmai előmenetelünk szempontjából fontos – dolgokból. Te is hasonlóan élted meg a gyerekvállalást?
Tényleg azt látni, hogy a nők próbálják kisakkozni, hogy mikor kellene teherbe esniük. Én harminc fölött arra jöttem rá, hogy az életem jelentős részében azon aggódtam, hogy csak nehogy teherbe essek, most meg azt látom magam körül, hogy hirtelen minden barátnőm őrülten próbálkozik, mert a gyerekvállalás egyszer csak most vagy soha kérdés lett az életükben. Persze ez már egyáltalán nem ilyen általános, ma már sokkal inkább elfogadott az is, ha egy nő tudatosan nem vállal gyereket.
Azt hiszem, nekem az volt a szerencsém, hogy még a gyerekvállalás előtt rátaláltam arra, hogy mit szeretnék csinálni. Már az egyetem alatt a fotózás felé fordultam, az évek alatt szépen beletanultam a szakmába, aztán sikerült nemzetközi elismertséget szereznem, külföldön szépen ívelt felfelé a karrierem. Ebbe a képbe robbant be egy gigantikus szerelem, amiből hamar következett a vágy, hogy csináljunk gyereket, és – számomra egyébként megdöbbentő módon – ugyanilyen hamar teherbe is estem. Visszagondolva úgy érzem, egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy mi vár rám. Nem olvastam el a babás könyveket, nem jártam felkészítő tanfolyamokra, ráadásul a környezetemben is kevés olyan barátnő volt, akinek lett volna gyereke – illetve ha volt is, akkor korábban nem figyeltem meg igazán az illető gyerekével való kapcsolatát, hiszen akkor még egészen más élethelyzetben voltam, más dolgok foglalkoztattak. Amikor terhes lettem, az zakatolt bennem, hogy úristen, most minden munkát be kell fejeznem, mire a gyerek megérkezik… hogy van még az a fotózás hat hónaposan, meg hogy hogyan fogok hazajönni Los Angelesből hatalmas hassal. Ez a félelem szerintem minden nőben benne van, mindenki úgy van vele, hogy még a terhesség alatt minden fontos dolgot be kell fejezni, mert amikor a gyerek megérkezik, semmire nem lesz időnk. Szerintem ez igaz is, és nem is. Igenis lehet egy gyerek mellett csinálni dolgokat, Nyugat-Európában ez sokkal inkább bevett gyakorlatnak is számít, miközben Magyarországon valóban inkább az a szemlélet uralkodik, hogy a gyerek életének első időszakában az anyának kötelessége az a fajta teljes odafordulás, ami valahol egyet jelent az önfeladással.
Már egyre több munkaadó vezet be olyan gyakorlatokat, amik segíthetik a kisgyerekes nők munkavégzését, ilyen lehet például a céges gyerekmegőrző szolgáltatás. De azért még mindig vannak olyan szakmák, ahol lehet tudni, hogy az anyaság elvágja a karrieredet… Hogyan illeszkedik ebbe a képbe a fotózás?
Azt gondolom, az nagyon más helyzet, ha az embernek van egy munkahelye, ahonnan egy időre elmegy azért, hogy anya lehessen, miközben tisztában van vele, hogy van egy-három éve, amit száz százalékban bele tud ölni az anyaságba, utána pedig nagyjából ugyanazok a körülmények várják. Szabadúszóként viszont kiesel – ha nem vagy ott, akkor ténylegesen eltűnsz, és senki sem vár vissza. A fotózás (de mondhatnám akár az újságírókat vagy a sminkeseket) is pont ilyen. Persze vissza lehet térni – a sorozatomnak is ez a címe –, de azt nem engedheted meg magadnak, hogy teljesen láthatatlanná válj, még az eltűnésből is valahogyan kommunikálnod kell a közeg felé, ahonnan eltűntél.
De bizonyos szempontból előnyt is jelenthet a kreatív szakmákra jellemző rugalmasság, ami sokkal inkább lehetővé teszi, hogy otthonról, gyerek mellett is lehessen időszakosan dolgozni.
Igen, a munkát könnyebben meg tudom oldani: ha van egy háromnapos kampányfotózás, akár el is tudok utazni, mert szerencsére van segítségem. Viszont ami így sokkal jobban kimarad, az az énidő. Arra egyszerűen már nem marad időm, hogy beüljek a stúdiómba, és szkennelgessem a képeimet, hogy olyan művészetelméleti szövegeket olvassak, amik inspirálnak, vagy hogy egyszerűen csak kimenjek egy kicsit egyedül sétálni úgy, hogy nem a földön fekvő bogarakat és faágakat gyűjtögetem. Négy éve csak a földet nézem, most már jó lenne kicsit felpillantani. (Nevet.)
Persze tudom, hogy mindez csak ideiglenes, hiszen a gyerekek felnőnek. És addig is valószínűleg sok új impulzus ér az anyaságon keresztül, amik mind formálhatják a művészi látásmódomat is. Lehet, hogy a munkám érzékenyebbé válik, vagy olyan rétegek jelennek meg benne, amiket most nem látok, mert most csak azt érzem, hogy eszeveszetten kapálózok, hogy fennmaradjak a felszínen. Mikor van fél percem anélkül, hogy bárki berohanna hozzám, megnyitom az Instagramot, és azt látom, hogy azok, akik négy éve ugyanott tartottak, mint én, most már Vogue-címlapot fotóznak, miközben én még „csak” a Vogue belsejébe kerültem be. Aztán amikor nagyon elszontyolodom, és úgy érzem, hogy végleg elfelejtettek, akkor mindig kapok valami izgalmas megkeresést, szóval szerencsére azért nem mindig látom ilyen borúsan a helyzetet. Néha nehéz megtalálni az anyaság monotonitásában a boldogságot, miközben este, miután lefeküdtek a gyerekek, úgyis mindig visszamész megnézni őket, hogy milyen édesek – mert rájössz, hogy máris hiányoznak.
Olvastad már?
Manapság a terhességgel és az anyasággal kapcsolatos közbeszéd nagyon kettős: egyrészt még él az anyaság cukormázas képe, miszerint a terhességnek és a babázásnak a nő kiteljesedését és legboldogabb időszakát kell jelentenie, de már sokat beszélünk arról is, hogy ez egy nagyon nehéz időszak, amiben egy nő sok fájdalmat, lemondást élhet meg. Benned milyen kép élt az anyaságról?
Valóban ott van ez a kettőség, hogy az anyaság egyrészt kiteljesít, másrészt pokoli lesz az állandó kialvatlanság és fáradtság. Én például rettegtem az alváshiánytól, mert iszonyúan szeretek aludni… De úgy alakult, hogy a gyerekeim tök jól alszanak. Cserébe viszont amikor ébren vannak, százötven százalékon pörögnek. Ezt csak azért mondom, mert hiába van bármilyen képed az anyaságról, teljesen kiszámíthatatlan, hogy a ti valóságotok hogyan alakul majd. Nekem egyébként nem voltak nagyon markáns elképzeléseim az anyaságról, azok a tipikus kérdések foglalkoztattak, amik állandóan visszatérő dilemmáknak számítanak az egész társadalomban: lesz-e még jó alakod, fáradt leszel-e, rámegy-e a házasságod? De mindezek mellett nekem nagyon pozitív élmény volt a terhesség. Egyrészt még sosem voltam annyira szerelmes, mint akkor, imádtam a testemet, a hasamat, nem éltem meg negatívan a testem átalakulását. Az anyaság számomra egy nagyon jó megérkezés volt, egy kis lelassulás a sok pörgés után.
A sorozatod címében (Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back) rögtön ott van a bocsánatkérés, ami jól rámutat az anyákat terhelő bűntudatra. Bűntudatot érzünk azért, ha épp a munkát választjuk a gyerekeink helyett, és akkor is, ha az anyaság miatt mondunk le egy munkát.
Szerintem a nőkre alapvetően is jellemző az állandó bocsánatkérés: szinte mindig úgy vezetjük be az ötleteinket, hogy „elnézést”, de azért is bocsánatot kérünk, ha tisztességes versenyben nyertünk. Azt is látom magam körül, hogy vannak olyan nők, akik az anyává válásuk után még inkább azt érzik, hogy bizonyítaniuk kell a munka világában, ez pedig sokszor tényleg folyamatos szorongást szül. Nemrég beszélgettem egy nagyon kedves lánnyal, aki elköltözött Magyarországról, és most egy olyan időzónában él, ahol éjszaka kell dolgoznia. Napközben persze hullafáradt, ami miatt nem tud a gyerekeire koncentrálni, éjjel, munka közben pedig szintén nem teljesít olyan jól, hiszen napközben nem tudott pihenni. Vagyis mindkét területen szarul érzi magát… Azt gondolom, ezek olyan helyzetek – bár alapvetően nem szeretem a nemi alapú megkülönböztetést, de itt mégis ezt kell mondanom –, amik egy férfi életében nem, vagy legalábbis nem így merülnek fel. Ha egy férfinak dolgoznia kell, akkor dolgozik, és jó eséllyel nem fog azon szorongani, hogy nincsen eleget a gyerekével, hiszen számukra éveken keresztül ez volt a norma. Miközben a nők életében viszonylag új kihívás a két terület közti egyensúlyozás. Ráadásul a nőknél a hormonok is eléggé megcsavarják a képet, biztos ezek is rátesznek egy lapáttal a szorongásokra.
Például amikor az első gyerekem nyolc-kilenc hónapos volt, egyszer csak kaptam egy szuper megkeresést: nagy nevű modell, magas presztizsű munka, csakhogy Dél-Afrikában lett volna a fotózás. Ehhez be kellett volna oltatni magamat. Akkor még szoptattam, és tudtam, hogy az oltás miatt nem tudnék szoptatni, azt pedig nem szerettem volna, ha emiatt kell elválasztanom a kislányomat. A férjem persze hajtogatta, hogy menjek, mert ez olyan munka, amilyenre vágytam, semmiképp ne mondjam le. Negyvennyolc óra kőkemény agyalás után végül úgy döntöttem, hogy nem megyek, majd amikor megírtam az e-mailt, teljes pánikban felhívtam a megrendelőt, hogy inkább mégis vállalom. (Nevet.) De akkor már találtak helyettem egy másik fotóst – egy férfit, egyébként.
Érthető, hogy az anyaság fontos téma egy női művésznek, ugyanakkor a – főleg férfiak által konstruált – art world ilyenkor könnyen arra a következtetésre jut, hogy a női művészet az csak a női test folyamataiban (anyaságban, szexualitásban) merül ki. Te nem tartottál ettől a sorozatod kapcsán?
De, ez fontos dilemma. Nemrégiben egy alkotói csoportban épp kibontakozott egy nagyon érdekes vita ezzel kapcsolatban, és ott is felmerült, hogy nőként nemcsak tamponreklámokat akarunk csinálni, hanem mondjuk bankoknak, vagy ne adj’ isten sörmárkáknak is szívesen készítenénk anyagokat. Nekem a fotózásban szerencsére nem volt ezzel problémám. Miközben a művészeti világban valóban fontos téma a female gaze, vagyis a női tekintet kérdése, én például nem tudok róla, hogy azért veszítettem volna el egy munkát, mert nő vagyok.
És fordítva? Olyan volt, hogy azért kaptál meg egy bizonyos munkát, mert nő vagy?
Persze, ez előfordul néha. Volt olyan kiállítás, amibe azért kerültem be, mert kimondottan női témát dolgozott fel. Van olyan is, hogy kimondottan ilyen nőnapi, meg anyák napi válogatásokba kerülnek be a képeim, az számomra például elég nyomasztó érzés.
Az anyaság és terhesség ábrázolására alkalmazott vizuális nyelv általában nagyon szépelgő, esztétizáló. Te egészen másképpen közelítettél ezekhez a témákhoz.
Ahogy korábban már beszéltünk róla, az anyaságról alkotott társadalmi képen van egy jó adag cukormáz, ehhez igazodnak ezek a konvencionális ábrázolási módok is. Ezt mindig nehéz megkérdőjelezni, mert abban az is benne van, hogy megtámadsz egy ilyen mélyen gyökerező társadalmi elképzelést. Érdekes látni, hogy amíg a youth culture fotózásába például belefér, hogy egy szétesett, berúgott csávó a gördeszkáján fetrengve coolnak tűnjön, addig egy szoptatós anyuka szétrágott mellbimbóval, kilógó hassal már nem szexi. Nagyon nehéz úgy nyúlni ehhez a témához, hogy ne legyen vulgáris vagy zavaró, de ne is hitegessük magunkat azzal, hogy ez egy ilyen idealizált állapot.
De az feltétlenül baj, ha vulgáris?
Egyáltalán nem, csak nekem nem ez volt a célom. Én azért csináltam meg ezt a sorozatot, mert a saját anyaságomból hiányzott egyfajta összekacsintás, hogy azt lássam képeken, hogy más nők is ugyanazokat a – néha pocsék, vagy nevetséges – élethelyzeteket élik meg, mint én. Hogy, „ja, te is két napja vársz a kakis pelenkára”? „A te gyereked is utánad jön a vécére?” Meg amikor eleged van a „falatkázásból”, mert már úszik az egész konyha. Illetve szerettem volna rámutatni az anyasággal kapcsolatos rengeteg ellentmondásra is. Rengeteg egymásnak ellentmondó információval bombázzák az anyákat: hogy a hátára vagy a hasára fektesd a gyereked, hogy háromóránként vagy tízpercenként szoptass. Ezeket a döntéseket gyakran a nőnek egyedül kell meghoznia… Szóval nekem ez hiányzott. Láttam képeket virágkoszorús kismamákról, ahogy simogatják a hasukat, meg találtam olyanokat, amiken elmagyarázzák, hogy néz ki egy gátseb, de engem az érdekelt, ami a két véglet között van.
Erről az jut eszembe, hogy a terhesség, meg az anyaság mennyire fel tudja erősíteni a nőkben a vágyat arra, hogy egy női közösség tagjai legyenek, miközben manapság sokkal nehezebb megtalálni ezt. Te hogy vetted észre, hogyan reagáltak a nők a sorozatodra – szerinted ők is megkapták ezt az összekacsintást?
Nekem szerencsére sok barátnőm szült velem nagyjából egy időben – őket is sokszor fotóztam a sorozathoz –, illetve a legtöbb anyuka barátnőm olyan, akivel nemcsak a gyerekeink kötnek össze minket, hanem alapvetően is értik, amit ezekkel a képekkel mondani akarok. Ilyen szempontból én talán még mindig egy buborékban élek. Én merem remélni, hogy nem sértettem meg senkinek a szépérzékét ezekkel a képekkel, és azt gondolom, hogy a nőknek igenis szükségük van ilyen képekre.
Ezek a képek nyilván elsősorban a nőket szólítják meg – szerinted mit tud hazavinni belőlük egy férfi?
Szerintem nagyon is szól a férfiakhoz is. Van néhány olyan általam szakmailag nagyra becsült férfi, akik közül sokaknak nincs is gyerekük, és mégis azt a visszajelzést adták, hogy nagyon tudtak azonosulni a sorozatommal. Volt olyan srác, aki azt mondta, hogy visszajön a barátnőjével megnézni a kiállítást, mert épp most kezdtek el gondolkodni a gyerekvállaláson, és szerinte nagyon fontos lenne, hogy a lány lássa ezeket a képeket. Volt olyan férfi is, aki megköszönte, hogy megmutattam neki, mit él át a felesége a kisbabájukkal.
A sorozatod kapcsán leginkább a tartalomról, az anyaság ábrázolásáról beszélnek, miközben kevesebb szó jut a formára, a képek esztétikájára. Zavar ez a hangsúlyeltolódás?
Ez valid észrevétel… de azt gondolom, ezt majd a művészettörténészek eldöntik. (Nevet.) Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de amikor fotózok, én tényleg „csak” alkotok: van egy késztetésem, hogy megmutassam a bennem kavargó gondolatokat és érzelmeket, ezeknek pedig van egy organikusan formálódó nyelve. Ennek a nyelvnek része, hogy ott vannak a nagyon szép, természetes fényben megvilágított pillanatok, és a nyers, telibevakuzott valóság. Vannak szimbolikus jellegű fotók, és egészen dokumentarista hangulatú képek. Azt gondolom, hogy ez az esztétikai sokféleség nagyon jól megmutatja, hogy milyen komplex is az anyaság.
Fotó: Gáldi Vinkó Andrea
