A pop, a rap és a trap műfaji határait feszegető előadó két év alatt érte el azt, ami sok zenésznek két évtized alatt sem sikerül: két nagylemez, egy MTV- és egy Fonogram-díj után, de még az első Budapest Park-koncertje előtt találkoztunk.
Amikor a barátnőimnek említettem, hogy készülök egy Dzsúdló-interjúra, ők azt hitték, Jude Law-val fogok beszélgetni. (Marci művészneve nem az angol színész nevének fonetikus átirata, hanem a Juhász vezetéknév becézéséből ered – a szerk.) De gyanítom, hogy a Z generációnak a név hallatán te ugrasz be elsőként. Kikből áll a célközönséged?
Főleg a fiatal felnőttek, a velem egyidősek hallgatnak, de vannak tinédzserek és idősebbek is szép számmal. Azért tudom ezt már biztosan mondani, mert mióta lehet koncertezni, látom, hogy kik állnak a színpad előtt.
Szóval a Budapest Parkot több korosztály képviselői fogják megtölteni. Milyen érzések kavarognak benned a lemezbemutató kapcsán?
Még mielőtt elkezdtem volna zenélni, már akkor azt hallgattam mindenkitől, hogy a Budapest Parkban koncertet adni mekkora mérföldkő, meg mennyire elit – nagyon várom, hogy átélhessem végre. De masszív izgalom van bennem, ami azért is furcsa, mert eddig sosem izgultam koncert előtt. Remélem, ahogy felérek a színpadra, elmúlik, nem ott fogok szívrohamot kapni. (Nevet.)
A július végén megjelent album címe Szörnyeteg. Miért?
Voltak, akik azt hitték, azért ez a címe, mert az én alteregóm a Szörnyeteg, szerintem azonban maga a lemez az. Az elmúlt közel egy év munkálatai azt hozták ki belőlem, hogy már nem szorongok a várható visszajelzéseken, ahogy azon sem, hogy mit csinálhatok meg, és mit nem. Rárakhatok ugyanarra a lemezre egy még alig ismert előadóval, egy felkapott rapperrel és egy hazai berkekben ikonnak számító zenésszel is közös számot is. És egyébként 2021-ben erről szól a popzene: bármit megtehetsz!
Ennek ellenére téged még mindig nagyon igyekeznek címkézni, és meghatározni, hogy milyen műfajt képviselsz.
Eleinte próbáltam is ágálni ellene, de mára elengedtem. Ennek ellenére nem szeretem, ha beskatulyáznak, mert egyik fiókba se illek bele.
És az mennyire volt kedvedre való, hogy egy-két évvel ezelőtt az új ByeAlexként aposztrofáltak?
Semennyire! És nem azért, mert nem kedvelem ByeAlexet, hanem mert új valakinek lenni valamiben nem túl hízelgő. Meg egyébként is, miért lennék én az új ByeAlex? Mert nekem is bajszom van, és tetovált vagyok?
A zenekritikusok szerint egy egész korosztály fejébe látsz bele. Tényleg félelmekkel és szorongásokkal van tele a Z generáció?
Persze, de nem gondolom, hogy ez a generáció sajátossága lenne, biztos megvoltak az előző korosztályoknak is az aggályai. A különbség annyi, hogy a mi félelmeink és szorongásaink a jelen helyzethez igazodnak.
A 2020-ban megjelent első lemezedről korábban úgy nyilatkoztál, hogy az még csak szárnypróbálgatás volt. Az új albumot már kiforrottabbnak érzed?
Egy lemez – vagy bármilyen más alkotás – mindig egy látlelet, azt mutatja, hogy te éppen akkor miben vagy, mit érzel, mit gondolsz. Úgy érzem, változtam valamelyest, és sikerült megtalálnom a saját hangomat.
Hogy születik egy Dzsúdló-dal?
Azt gondoltam, hogy mire a második album végére érek, kezemben lesz a tuti recept, de teljesen ad hoc módon születnek.
És a dalszerzésnél szempont, hogy YouTube Felkapottak-kompatibilis legyen?
Nem, az soha nem szempont.
Pedig a többmilliós megtekintéseid után nagy lehet a nyomás, hogy az új dalok is hozzák a szintet, vagy tévedek?
Az én zenémmel nem lehet a Felkapottak lista élére kerülni, a LEJ azért ért el 12 milliós nézettséget, mert a pénzről szól. Ha arról írnék dalt, hogy összetört a szívem, abból is sláger lehetne, itthon ez a két téma megy. De én nem akarok slágergyanús számokat csinálni, már csak azért sem, mert a pszichológusom mondja mindig, hogy ha azt nézed, hogyan mész, akkor nem jól mész. Ha nekem arra kellene figyelnem, hogy a YouTube Felkapottakba írjak dalokat, abból nem lennének jó zenék.
De mégis mit tippelsz, a Szörnyetegről melyik dal fog a legnagyobbat robbanni?
Úgy látom, a Virágokat nagyon szeretik, és a Bálnákra is tennék egy szavazatot.
Te is szinte pillanatok alatt pillanatok alatt robbantál be a hazai zene élvonalába, az elmúlt két évben az MTV EMA legjobb magyar előadónak járó díjával és egy Fonogram-díjjal is gazdagodtál. A siker és a népszerűség cseppet sem szállt a fejedbe?
Nem hinném, mert mindig is az az ember voltam, akinek egy-egy sikerélmény után inkább figyelmeztetnie kell magát, hogy „na ennek most örülni kell”. Az MTV díja is baromi jó érzés volt, de tényleg csak maximum fél percig. Én az elismerést sosem a külvilágtól vártam.
Azt olvastam, hogy a zenei orientációt a már a szüleid is szorgalmazták gyerekkorodban, de gondolom, nem a rap-trap-pop felé tereltek…
Édesanyám kényszeresen akarta, hogy a legjobb edukációt kaphassam. Egy nagyon kicsi borsodi faluban nőttem fel, ahol az általános iskolában is volt lehetőség hangszeren tanulni – és ezzel persze nekem is élnem kellett. Először hegedültem, aztán átnyergeltem a gitárra, és ez elég volt ahhoz, hogy közel kerüljek a zenéhez.
Azután dráma tagozatos gimnáziumba jártál. Voltak színészi ambícióid is?
Sosem éreztem kényelmetlenül magam, ha minden szem rám szegeződött, sőt. A színészi ambícióim olyan komolyak voltak, hogy felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de szerencsére nem vettek fel. Az ott végzett ismerőseimet látva már tudom, hogy az én elhivatottságom édeskevés lett volna oda, nem tudtam volna végigcsinálni. Egyébként elég vicces volt maga a felvételi: azon izgultam, hogy éneklést vagy versmondást kérjenek tőlem, rettegtem tőle, hogy táncolnom kelljen. Mivel a Chicagóból vittem egy táncot, kalappal a kezemben mentem a be a színpadra, amit nem győztem hogyan elrejteni a hátam mögött, mert tudtam, ha meglátják, rákérdeznek, miért van nálam. Persze meglátták, megkérdezték, és táncolnom kellett, de a fantasztikus táncom után nem is nagyon voltak már kíváncsiak rám. (Nevet.)
Ha a színészetet el is vetetted, végül csak elérted – több zenekari tagság után –, hogy szólóban állhass színpadra, és minden szem csak rád figyeljen.
Bevallom, élvezem, hogy a saját fejem után mehetek, és nem kell kompromisszumokat kötnöm másokkal. Ez egy erősen egocentrikus dolog, de elvégre az egész előadóművészet az.
Az új lemez egyik dala az Anyu mérges címet viseli. Anyukád mérges rád amiatt, hogy előadóművész lettél?
Nem, dehogy! Anyukám a gyerekkori csínytevéseim miatt volt folyton mérges rám. A zenei karriertől egészen addig óvott és féltett – főleg a csalódásoktól és a kudarcoktól –, amíg nem látta tisztán, hogy ezen az úton képes vagyok boldogulni, sőt sikereket elérni. És éppen ezért kellett, hogy mindig legyen pótlábam.
De milyen pótlábat növesztettél?
Az ELTE-n tanultam emberi erőforrás tanácsadó szakon, az elmúlt két és fél évben pedig a Bosch marketingosztályán dolgoztam. De most már csak a zenére koncentrálok, és anyu boldog.
Anyukád hitoktató, a nagypapád kántor, a nagymamád sekrestyés volt. A vallás mennyire van jelen a te életedben?
Semennyire, pedig nyilvánvaló, hogy vallásos neveltetést kaptam, a fél gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy vázákat és kereszteket törölgettem a templomban, plusz voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. A hit egyébként soha nem volt jelen az életemben, és mérföldkőként tekintek vissza arra a pillanatra is, amikor 17 évesen erről először beszéltem az anyukámmal. Rettentően jó érzés volt, hogy ő ezt azonnal megértette és elfogadta. Amúgy szinte az összes barátnőm vallásos volt, ami elég furcsa – mintha tényleg igaz lenne az az elmélet, hogy a fiúk az anyjukat keresik egy nőben. (Nevet.)
Fotó: Czvitkovits Judit
