A férfi, aki bejön nekünk: Hajdu Erik

2021. augusztus 09. |

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg közelebbről Hajdu Eriket, a Chain Bridge Pop zenekar frontemberét.

A Chain Bridge Pop és a szólókarrier épp úgy megfér egymás mellett, mint a zenész és az óvodapedagógusi lét. Mivel a Lánchíd átépítés alatt áll, Hajdu Erikkel a Margit híd közepén találkoztunk, hogy az idei sikereiről, a zeneszerzés szabálytalanságairól és az ovis rajongóiról beszélgessünk.

Egy nappal vagyunk a szerzői ested előtt, idén ez lesz az első és utolsó szólókoncerted. Egyedül vagy zenekarral komfortosabb a színpadon állnod?
Teljesen más a kettő, még ha a szerzői esten nem is teljesen egyedül vagyok a színpadon, hiszen Kádi Balázs, a Chain Bridge Pop billentyűse kísér. A szólókoncerten úgy szólalnak meg a dalok – amelyeket zömmel a zenekarnak írtam, tehát Chain Bridge Pop slágerek –, ahogy azok megszülettek, és sokat sztorizok a dalszerzés körülményeiről is: mi ihlette őket, miért pont úgy íródtak… Ilyenkor kisebb a közönség, családiasabb a hangulat. Ugyanakkor nagyon szeretek a zenekarral is zúzni, együtt szórakoztatni az embereket, osztozni ebben az élményben a fiúkkal.

Ha dalt írsz, az első perctől tudod, hogy az a zenekaré lesz, vagy a sajátod?
Csak a végén dől el, hogy meg merem-e mutatni a bandának. Írtam magamnak sok-sok dalt, főleg a pandémia első hulláma, illetve A Dal című műsorsorozat alatt, ezek csak azért nem látnak napvilágot idén, mert a fókusz százszázalékosan a zenekaron van.

A zenét és a szöveget is te írod. Melyik szokott előbb jönni?
A dalszerzés abszolút random folyamat nálam, szerintem erre nincs is recept. Esetemben általában egyszerre születik a zene és a szöveg. Van olyan dal, ami elkészül egy este alatt, és van, amit hónapokig formálok és faragok. A legelső Chain Bridge Pop dalt, az Engedd szabadont négy évvel a megszületése után újragondoltuk, és akkor lett igazán jó.

Azt sejtem, hogy a zenekar neve mit takar, de honnan ered?
Volt egy iszogatós esténk a Lánchíd lábánál. Bár már javában próbált a zenekar, oda is épp a próbateremből mentünk, nevünk még nem volt. Ezen ötleteltünk, amikor Dávid (Szombathelyi Dávid basszusgitáros – a szerk.) bedobta, hogy legyünk Lánchíd Pop. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez irtó gáz név lenne, de abban egyetértettünk, hogy angolul sokkal jobban hangzana. És egyébként is úgy voltunk vele, hogyha van Margaret Island és Blahalouisiana, akkor Budapest zenei térképén simán elfér a Chain Bridge Pop is. Aztán amikor készítettem a banda logóját, tudatosult bennem, hogy ennél tökéletesebb nevet nem is választhattunk volna magunknak: mi egy baráti társaság vagyunk, össze vagyunk láncolva, függünk egymástól.

Sőt! Nemcsak barátság köt titeket össze, a testvéred, Zoli a zenekar gitárosa. Megfér két Hajdu egy csárdában?
Az elején voltak surlódások, és bevallom, a mai napig akadnak, de hol nincsenek? Zolit egyébként annak idején én unszoltam, hogy tanuljon meg gitározni. Én akkor már zeneiskolás voltam, ő viszont önszorgalomból képezte magát, és mára az ország egyik legkarakteresebb gitárosa lett. Ja, és három Hajdu van a csárdában, ugyanis a másik bátyám a zenekar turnémenedzsere.

Vannak semmiből berobbanó zenekarok, és vannak évről évre ismertebbé válók – jó, hogy ti az utóbbiakhoz tartoztok?
A Dal című műsorban való idei szereplésem okozott egy kisebb robbanást, és pont ezért tudom azt mondani: nem bánom, hogy nem a semmiből váltunk országosan ismertté, nem vagyok benne biztos, hogy jól tudtuk volna kezelni. Úgy gondolom, ha egy zenekar maradandót szeretne alkotni – úgy, hogy közben végig önazonos és hiteles is tudjon maradni –, akkor jobb lépésről lépésre haladni. Nem ülünk fel trendekre csak azért, hogy népszerűbbek legyünk, de pont ezért van az is, hogy a dalaink nem egynyári slágerek.

Bár versenyrutinotok van bőven, több tehetségkutatóban is indultatok, nagy meglepetést okoztál azzal, hogy A Dalban nemcsak a Chain Bridge Poppal, hanem szólóban is megmérettetted magad.
Jó pár véletlen egybeesése miatt neveztem a Szürke madár című dalomat, nem volt különösebb ambícióm szólóban szerepelni. A műsornak viszont csomó pozitív hozadéka van: a felvételek alatt jött például az ihlet, hogy elkezdjek hasonszőrű számokat írni, amelyek közül az egyik hamarosan meg is jelenik a Chain Bridge Pop előadásában.

Szerencsés véletlen az is, hogy a legtöbb koncert és a fesztiválszezon is akkor van, amikor az oviban nyári szünet van, nem?
Igen, és ez nagyon sokat számít. Ahogy az is, hogy ketté tudom választani a két hivatásomat. És egyébként tökéletesen kiegészíti egymást a zenész és a pedagógusi lét.

A világjárvány sok-sok zenészt tett földönfutóvá. A karantén alatt talán meg is köszönted magadnak, hogy nem tettél fel mindent egy lapra, és nem hagytad ott az ovit. Célod még, hogy főállású zenésszé válj?
Annak ellenére, hogy pedagógusként a mai napig képzem magam, az ideális az lenne, ha csak zenész lehetnék. Pedig előre sejtem, hogyha eljönne ez a pillanat, nehéz lenne elbúcsúzni az óvodától. És nem is tudhatom, mit hoz a jövő, jelenleg biztonságot ad az, hogy több lábon állok.

Az óvodában a gyerekek tudják, hogy Erik bácsi milyen menő énekes?
Tudják, néhányuk ott csápolt nekem a Budapest Parkban is. Nagyon cukik az apró rajongók, de én próbálom őket arra nevelni, hogy ne YouTube-ozzanak annyit. (Nevet.) A szülőkkel és a kollégákkal is igyekszem partneri viszonyban lenni, az óvodában nem zenészként vagyok jelen.

És mennyire vagy partner a rosszalkodásban? Vagy szigorú vagy a gyerekekkel?

Szigorúnak nem mondanám magam, de határozottnak igen. Szeretem, ha rend van a csoportban. Tudok laza lenni, szeretek játszani és énekelni velük, de a szerepek nem cserélődhetnek fel.

Jól gondolom, hogy férfiként egy nőies szakmában érvényesülni pont olyan nehéz, mint nőként egy férfias szakmában?
Az egyetemen én voltam az egyetlen fiú az óvodapedagógus szakon, nem mondom, hogy ott rossz dolgom volt, de sokan nem akarták elhinni, hogy komolyan gondolom ezt az egészet. Az érvényesülés azonban valóban kemény dió volt, ráadásul a pályám elején nehezítő tényezőnek bizonyult még a korom is. Fiatal férfi óvodapedagógusként, aki mellesleg zenész is, nem volt egyszerű elfogadtatnom magam a kollégákkal. Volt részem negatív diszkriminációban is, de bízom benne, hogy a példám valamelyest hozzájárulhat a nemi sztereotípiák ledöntéséhez. Egyébként az az érdekes, hogy a szülők zöme az első percben a bizalmába fogadott.

Gyerekdalokat nem szoktál szerezni?
De, egy egész lemezre való gyerekdal van a fiókomban. Kiadásra várnak, szeretném, ha egy könyvvel együtt jelenhetnének meg, hogy minden egyes vers és történet mellé társuljon egy dal is. Kihívás gyerekeknek zenét írni, ők ugyanis kíméletlenül megmondják, ha valami nem tetszik nekik. Ráadásul én nem is csak a klasszikus témákat érintem, szereztem dalt például a rémálomról is.

Apropó, rémálom. Minket, felnőtteket eléggé megviselt az elmúlt másfél év, hogy látod, az ovisok lelkén mennyire hagyott nyomot a pandémia?
Szerintem őket jobban megviselte, mint minket. A felnőttek rémülete a gyerekekre is átragadt, beszédtéma volt közöttük is a kijárási tilalom és a maszkviselés, sőt volt, hogy bebukfenceztek az asztal alá, ha valaki tüsszentett.

A zene iránti fogékonyságod óvodáskorodra vezethető vissza, ugye?
Ötéves lehettem, amikor egy téli napon ültünk nagymamámék házában, és megláttam, hogy valami lelóg a szekrény tetejéről. Kérdeztem a nagyit, hogy az meg micsoda, mire ő azt felelte, nyújtódeszka. Nem hittem neki, ezért addig kérleltem, amíg leszedte nekem. Azt mondta, nagyon kell vigyázni erre a citerára, de amíg ők beszélgettek és falatoztak, addig én két dalt is megtanultam rajta eljátszani: a Hull a pelyhest és a Boci, boci tarkát. Hétévesen beírattak a zeneiskolába, ahol hegedülni és gitározni tanultam, azóta a zene a mindennapjaim része.

Vagyis 23 éve, hiszen idén áprilisban töltötted be a harmincat.
Jaj, ne is mondd!

Megvisel?
Nem, csak szokatlan még ez a szám. Egyébként a szülinapomat el is felejtettem, mert pont akkortájt nyitottak újra az óvodák, rengeteg volt a tennivaló. Amikor a szüleimtől kaptam egy tortát, először nem is értettem, mit ünneplünk.

Most, hogy már feldolgoztad, hogy hirtelen harminc lettél, milyen céljaid vannak erre az évtizedre?
Nagyon szeretnék a bandával az Arénában játszani. Nem vigéckedésből, hanem mert be akarom járni az odáig vezető utat.

Fotó: Czvitkovits Judit

Ezt már olvastad? 

A férfi, aki bejön nekünk: Kardos-Horváth János

A férfi, aki bejön nekünk: Kardos-Horváth János

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Ezúttal Kardos-Horváth János zenésszel, a Kaukázus zenekar frontemberével beszélgettünk.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra