Marie Claire Olvasói Klub: Egy eddig ismeretlen Pilinszky-kézirat

2021. szeptember 03. |

Kéthetente Juhász Anna mesél nektek épp aktuális olvasmányáról, legyen az regény, novellás- vagy verseskötet: ezúttal Pilinszky János Önéletrajzaim című kötetéről, amely a költő tavasszal felfedezett, kéziratos jegyzeteivel egészült ki.

Tudjuk, hogy egy életmű tudjuk nem záródik le az alkotó halálával. Egyrészt azért, mert a kéziratos hagyaték számos kutatnivalót, szövegvariánst tartogathat, amelyből új kötetek születhetnek, másrészt miattunk sem. Az író addig élő, ameddig olvassák a műveit – ismerhetjük a mondást, és erre mindennél jobb bizonyíték a Pilinszky-centenárium, amely az idén száz éve született és negyven éve meghalt költő életműve előtt tiszteleg.

olvasoi-klub-pilinszky

A sorozat január óta közel százezer nézőt vonzott, és tavasszal egy kivételes kézirat előkerülésében is szerepet játszott. A centenárium szervezőjeként egy székesfehérvári irodalmi séta során kopogtattam be Bokros Judit nénihez, aki egy régi szekrény aljából, a fotóalbumok közül emelt ki egy vászonborítású füzetet, tele a költő kéziratos jegyzeteivel. A füzet előkerülte önmagában szenzáció, hiszen korábban senki nem látta – én sem voltam felkészülve egy ilyen csodára –, de hamar kiderült, hogy a benne lévő szövegek a megjelenés alatt álló Pilinszky János Önéletrajzaim kötetbe illenek. Gyors intézkedést követve még épp bekerülhettek a könyvbe, így jelent meg a napokban ez a kivételes írás – egy megrázó töredékekből álló, de összefüggéseiben is értelmezhető, szubjektív önéletrajz, amelynek első részei még a költő életében megjelentek nyomtatásban, de így egységben, tanulmánnyal, jegyzetekkel és fakszimilékkel most először kerül az olvasók elé.

Álomleírások

Önéletrajzaim – a cím máris utal arra, hogy a költő maga vall életéről, annak állomásairól, fontosabb helyszíneiről, eseményeiről. Ez a könyv mégis más, szokatlan, szürreális, álomszerű – a Székesfehérváron megtalált jegyzetfüzetben álomleírások szerepletek. A munkafolyamatról a költő egy interjúban vallott: „Három fejezetet megírtam, a negyedik fejezetet egy álomnak szántam, de belül annyira kidolgoztam, hogy tulajdonképpen már csak le kellett volna írnom, de ez nem megy.”

Pilinszky János Önéletrajzaim című könyve nem befejezett mű, inkább egy tervezés folyamatának lehetünk a részesei. A költő már az 1960-as évek közepén kigondolta önéletrajza megírását, végül 1977 júliusában kezdte neki. „Regényem egy költő regénye lesz, aminek úgy kell kinéznie, mint egy verseskötetnek” – írja. Saját bevallása szerint „nem pusztán az események határoznak meg, hanem, hogy mit vettem észre, mi jutott eszembe életem során.” Nem a saját, hanem a figyelme önéletrajzát akarta megírni. Az az evangéliumi fogalom kerítette hatalmába, hogy „mindannyian egyek vagyunk”. Olyan ez, mint amikor József Attila A Dunánál című versében azt írja: „az őssejtig vagyok minden ős.”

Gutai Magda költő szerint kétféle költő van: az egyik inkább a zenéhez, a másik inkább a képzőművészethez vonzódik, a kettő közül valamelyik meghatározza a látásmódját. Pilinszky Jánosnál nincs ilyen választás, a vizualitás és a zene átszövi a munkásságát, és ezt a könyvet is. Míg az Önéletrajzaimat átlengi a zene – szól a gramofon vagy éppen J. S. Bach némul el –, sorai mégis inkább képekről szólnak, egy-egy megörökített pillanatról mesélnek. A tervezett regény nem készült el, külön-külön három rész is megjelent korábban, de összeállni nem tudott úgy, mint a Szabadesés című fejezet végén az összetört negatív kép szilánkjai a fotós (Klósz György) ragasztása nyomán.

A titok a fekete nap

Izgalmas műnek lehetünk tanúi. Beleshetünk a teremtés folyamatába, a titokba. A titokra van egy visszatérő fogalma Pilinszkynek: a fekete nap. A Három etűd a bűnről című fejezet első részében Kutuzov, a félszemű, visszavonulni készülő főfelügyelő beszél róla: „amit valóban kerestem, az mindig a bűnügy sötét magja volt, amit a többiek rejtélynek mondanak, de amit én magamban mindig fekete napocskának becéztem.” A Három etűd a bűnről harmadik fejezete, a J. S. Bach elnémul utolsó képe egy görnyedt öregasszony három kisfiúval (Bernhard Walter és Ernst Hoffmann 1944-ben Auschwitz-Birkenauban készített felvétele), az aláírás szerint épp kivégzésre hajtották őket. A Jegyzetekből kiderül, hogy Pilinszky 1965-ben járt Auschwitzban, látta ezt a képet, és erővel érezte, meg akarja állítani a boldogtalanságot, a valóságot, de nem úgy, mint a fényképész az időt. „És akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.”

A kiemelt képek csak „etűdök” tőlem, szilánkok egy különleges kötetből, amelynek részletes megértése és befogadása hosszú folyamat lesz – ünnepi, megrázó, felemelő és intim folyamat – a költő halála után negyven évvel, születésének centenáriumán. Pilinszky 1977-ben azt írta,  „a köznapi élet szintjén egyedül ez tart össze: ez a föladat, »életemet« már egyedül ennek a teljesítésében látom még értelmesnek”. A mi feladatunk olvasni, megismerni ezt a páratlan életművet, amely ennyi évtized távlatból is az életről, a halálról és a szabadulásról mesél nekünk.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Az egyik legfelkapottabb izlandi tehetség, Víkingur Ólafsson Budapesten izland

Az egyik legfelkapottabb izlandi tehetség, Víkingur Ólafsson Budapesten