Hogy született meg a hiraeth és a Willany Leó, van köztük hasonlóság?
Laura: A hiraeth szó jelentése honvágy egy helyre, ahol még nem jártál, vagy nem tudsz visszatérni, bizonyos elvágyódás és egy másfajta otthonkeresés. Annak ellenére, hogy lett egy márkám, én sokkal később jöttem rá, mit is szeretnék üzenni vele. Az első anyagvásárlás során, amely egy méteráruboltban történt, gondoltam arra, hogy miért is kellene nekem ruhákat készíteni, miközben az egész bolygónk tele van velük. Kellett egy hét, mire megfogalmazódott bennem: nem kell új anyagokat használnom ahhoz, hogy alkossak.
Zoltán: Nagyon régóta vagyunk barátok, a közös munkák során ismét kiderült, hogy a hasonszőrűek mennyire vonzzák egymást. Amikor megszületett a Willany Leó, én magam sem tudtam, hogy mibe kezdek bele. Először jobb híján Grecsó-estnek hívtuk a kezdeményezést, később találtunk rá magára a névre. Improvizáltunk, meghívtunk különböző művészeket, mindenkinek egy ötperces improvizációt kellett bemutatnia, majd egy áramszünet következtében kimondtam a nevét is. Nagyon hasonló a történet, ösztönösen hoztam létre, nem tudatosan.
Honnan jött az életedbe a ruhatervezés? Mi ösztönzött, hogy létrehozd a saját márkádat? Mit vittél át a színházból?
Laura: Nem egyik vagy másik mellett döntöttem, folyamatosan csinálom mindkettőt. Prioritás szempontjából a színház tölti be az első helyet a szívemben, mégis nagyon sok mindent beemelek az alkotó énemből. Szabadúszó színészként, volt egy lazább időszakom, amikor tele voltam kreatív energiákkal és kipróbáltam mindenféle dolgot, ami közel áll a művészethez. Egy pillanatban arra gondoltam, hogy milyen lenne indítani egy ruhamárkát. Ezt követően minden sorrendben, lépésről lépésre adott volt.
Milyenek a Willany Leó előadásai? A nézők hogyan reagálnak arra, amit a színpadon látnak?
Zoltán: Szerintem a nézőink szintén nagyon tudatos emberek, figyelnek a részletekre, akárcsak a Leó táncosai. Azt remélem, azért járnak vissza hozzánk, mert sokan közülük képesek meglátni egy mozdulat jelentőségét: például ha az egyik szereplő megfogta a másik vállát – ezt egy érdektelen dolognak is lehetne tekinteni, hisz a háttérben nincs tűzijáték, csak annyi történt, hogy megérintette. Számomra mindig az a kérdés, én, aki nézem, meglátom-e a tudatalatti mozgató rugók hogyan is vesznek részt ebben a dologban. Az improvizációban milyen belső intuitívák válnak mozgató rugókká. Amikor egy előadásra készülünk, nem beszélünk meg semmit, tudjuk, hogy a kialakuló helyzetet kell majd megélnünk, és spontán reagálnunk rá. Szerintem az előadásainkat olyan figyelmes nézők látogatják, mint Benedek pápa: akik talán azt is észreveszik, ha lefelé száll a gyertya füstje az ima után.
Mesélnétek a kezdeti együttműködésről? Volt-e már hasonló munkátok, másokkal?
Laura: Azért mertem igent mondani, mert előtte volt már egy próbálkozásom jelmeztervezéssel. Mielőtt bármi ilyet csináltam volna, egy olyan elhatározást követtem, hogy csak hétköznapi ruhák készítésével szeretnék foglalkozni, nem akartam feladni a színész létem, ha a színházban vagyok, akkor én igenis színész akarok lenni. De később tudatosítottam magamban, hogy ez nem befolyásolja a hivatásomat, ezért egy hasonló projektben kipróbáltam magam, és rájöttem mennyire jó is, ha én vagyok a másik oldalon, öltöztetem a táncosokat, igazítom rájuk a ruhát. Látom, ahogy izgulnak, hisz én magam is ismerem ezt az érzést. Azt hittem, hogy először féltékeny leszek, de, az is egy szerep, amit csinálok, ezért nincs okom ezt érezni.
Zoltán: Szeretem, hogy nincsenek jelmezek, ha nem vonják el a figyelmet, de ha már gondolkodom bennük, akkor olyan ruhákat keresek, amik újra vannak gondolva. Azt éreztem, hogy nem tudnám képviselni, ha vennénk valamit. Miután kirajzolódott bennem az üzenet, utána már teljesen egyértelmű volt, hogy mi fér bele a Leó arculatába és mi az, ami nem. Az elmúlt 14 év alatt kirajzolódott az, amit a közösségünk képviselhet, és az is, amit egyértelműen nem. Ezért gondolom, hogy a Willany Leónak a Loyalty to Art több hónapja zajló kutatói munka folyományaként, ami azt keresi, hogyan lehet érdekeltté tenni az együttműködést az üzleti és a művészeti szektor között, az üzleti partnere egy olyan kis-, azaz mikrovállalkozás lehet, amelyik ugyanazokat az értékeket tűzte a zászlajára. Ezért érzem hitelesnek ezt az összefonódást a hiearettel.
A ti közönségetek hogyan viszonyul a fenntarthatósághoz? Mennyire követnek titeket ebben?
Laura: Nagyon szeretem a before-afterket, az egyik legjobb dolog abban, amit csinálok, hogy nincs még egy ugyanolyan ruha, hisz az alapanyagot secondhandben szerzem be, ami akár Angliából is jöhet. Én ezeket megtalálom, és ettől kezdve mindegyik darab eszméletlen egyedivé válik. Szeretnék alternatívát nyújtani azoknak a vásárlóknak, akik elérhető áron szeretnének dizájnerdarabokat szerezni. Sokat gondolkodok azon, miként lehet ezt az egészet minél környezettudatosabban csinálni, de szerencsére alkotóból és vásárlóból is egyre többen vannak, akik erre szintén ügyelnek. Nagyon jó érzés, amikor egy törzsvásárló előbb ír nekem, hogy van-e új termékem, ahelyett, hogy elmenne egy fast fashion üzletbe vásárolni.
Zoltán: A Leó egy nagyon autentikus művészeti formát képviselő dologgá vált, az alkotók nem feltétlen csak szerepet játszanak. Nincsenek óriási díszletek, általában jelmezek sincsenek, mindenki a saját ruháit hozza és hordja. Az elmúlt 14 évben sikerült kinevelni egy olyan közönséget, nemcsak nekünk, hanem magának a kortárs táncnak/egyéb progresszív műfajoknak, akik nem csak a hatásvadász zenékbe, füstbe, óriási díszletekbe, csillogó ruhákba és sminkekbe szerelmesek, hanem szeretik meglátni a valóságot, szeretnek elmélyülni, illetve elmerülni a részletekben. Mi ezekre az emberekre építünk.
Lehet a fenntarthatóságról divatként beszélni? Miért választják sokan a fast fashiont, amikor egyre elterjedtebb téma a ruhákkal való globális probléma?
Laura: Nagyon divatossá vált, és örülök, hogy egy ilyen dolog lett követett, ami hasznos is a társadalom számára.
Zoltán: Hozzám az a nézőpont áll a legközelebb, ami mindent összefüggésbe hoz a modernkori pszichológiával és a traumakutatással. Mindezt az határozza meg, hogy valójában milyen folyamatok zajlanak le bennünk, amikor szokásaink kialakulnak. Itt leginkább dr. Máté Gábor munkásságára gondolok, arra, hogy az emberek idegrendszere egy olyan választ ad egy korábban történt eseményre, amely végül függőséget hoz létre. Például: anélkül, hogy végig gondolnám, van-e pulóverem, inkább veszek még hármat valamelyik ruhalánc boltjában, mert attól jobban érzem magam. Esetleg a pénzt vagy a hatalmat hajszolom ész nélkül, de az is lehet, hogy autókat gyűjtök.
Laura: Ez nemcsak függőség, hanem modernkori boldogságkeresés, a boldogság hajkurászása. Ha rájössz, hogy ezt máshol kell keresni, akkor már az is egy felismerés, egyfajta gyógyulás. Ha magadtól fedezed fel, hogy egy táncelőadáson a fényben vagy a mozdulatban több boldogság van, akkor már jó úton jársz.
Zoltán: Viszont ehhez rengeteg önismeretre is szükség van.
Mit érdemes tudni az új Willany Leó és a hiraeth közös előadásról?
Zoltán: A Loyalty to Art/Budapest vol. 1. egy olyan rendezvény lesz, ahol szeretnénk letesztelni a gyakorlatban is, hogyan tudnak jelenlegi és leendő nézőink, a kultúrát fogyasztó és támogató érdeklődők tudatos vásárlásaikkal koproducereinkké válni a jövőben. A reményeink szerint szemléletformáló kezdeményezés másik két szereplője a Willany Leó mellett Jónás Vera és a Launching Gagarin zenei menedzsment lesz. Aki velünk tart, és helyszíni fogyasztásával támogatná jövőbeni alkotói munkákat, a vásárlását igazoló blokkjáért cserébe egyperces privát szóló táncetűdöt kaphat a hiraeth ruháit viselő Leó táncosaitól, vagy részt vehet egy hangkeltő workshopon, készíthet magának saját hangszert vagy éppen egy rövid zenei hangfelvételt. Találkozzunk a Szimpla Kertben december 4-én!
Fotó: Hartányi Norbert Interjú: Lefor Petra
Olvass tovább!
