Már általános iskolás korában felfedezhető volt, hogy van érzéke a filmezéshez, érettségi után először mégis villamosmérnöknek tanult. A Színház- és Filmművészeti Egyetem gyártásszervező szakának elvégzése után a londoni Westminster Egyetemen szerzett rendezői mesterdiplomát, majd 2017-ben az egész világ megismerte a nevét, amikor a Mindenki című alkotása Oscar-díjat kapott legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában. Azóta több remekművel is megörvendeztette a filmrajongókat, első mozifilmjét, Az unoka című thrillert január 6-tól vetítik. Kristóffal a moziba járás előnyeiről, az Oscar-díj hátrányairól és a nagyszülőkről is beszélgettünk.
Az interjú egyeztetésekor említetted, hogy be vagy táblázva közönségtalálkozókkal. Milyenek a nézői visszajelzések?
Elképesztő szeretetcunamiban vagyunk, Szegeden például álló ovációt kaptunk. Túlnyomó részt nagyon pozitívak a visszajelzések, de természetesen vannak néhányan, akik nem tudnak együtt rezonálni ezzel a rendkívül érzelmes történettel. Azt hiszem, nagyban függ a reakció attól is, hogy a nézőnek milyen viszonya van a saját nagyszüleivel.
Nekem nagyon-nagyon tetszett Az unoka, és magamon is meglepődtem, mennyiféle érzelmet váltott ki belőlem. Nevettem, izgultam, féltem, és volt, hogy könnybe lábadt a szemem.
Örülök! Ez azt jelenti, hogy teljesen át tudtad magad engedni a történetnek. Te vagy az ideális néző. Belőled kell még százezer, és akkor jók leszünk. (Nevet.)
A kritikák is elég jók, te mennyire vagy elégedett?
Tök érdekes, hogy egy rövidfilm és egy nagyjátékfilm között mi a különbség a készítés szempontjából. A Mindenki 25 perces, Az unoka majdnem kétórás – azt gondolná az ember, hogy ez utóbbi négyszer-ötször annyi meló, mint az előbbi. De ez nem így van, sokkal több, mert a belefektetett munka exponenciálisan növekszik. Az unokával három éve kezdtünk dolgozni, és még mindig tudnék csiszolni rajta. A bemutatón, közönséggel nézve éreztem azt, hogy szívem szerint belenyúlnék még négy-öt helyen… Bár egy rendező sose tudja azt érezni, hogy a filmje teljesen kész van, legfeljebb meg tudja tanulni elengedni.
Eredetileg ősszel lett volna a bemutató. Miért kellett módosítani?
Amikor 2020 nyarának elején tervezgettük a bemutatót, akkor szembesültünk azzal, hogy mennyi filmpremier halmozódott fel az elmúlt másfél évben, és ezeket mind ősszel akarják majd műsorra tűzni. Olyan dömping jött, hogy nem akartuk kockáztatni, hogy elvesszen benne Az unoka – ezért tettük át január elejére a bemutatót. Az, hogy több mint félmillióan váltottak jegyet az új Pókember-filmre, nekem visszaadta a reményt, hogy azért vannak olyan produkciók, amelyek miatt az emberek még elmennek a moziba.
Gyanítom, nemcsak a premier dátumát, de a forgatást is befolyásolta a járvány. Külön aggodalomra adhatott okot, hogy a legtöbb szereplő a leginkább veszélyeztetett korosztályból került ki.
Egyrészt a sok idős színész, másrészt amiatt is különösen vigyáztunk, mert akkor még nem volt vakcina. 2020 szeptemberétől novemberig forgattunk, eleinte nagyon optimisták voltunk, aztán a munka végefelé belecsúsztunk a második hullám felfutásába, aggódtunk is rendesen, nehogy valami baj legyen. Nyilván minden biztonsági intézkedést betartottunk, naponta teszteltünk, folyamatosan maszkot viseltünk. De nem csak a félelem és a bizonytalanság volt nyomasztó: Maly Robi operatőr emelte ki, mennyire megnehezíti a munkát, hogy nem látod a kollégáid mimikáját. Hiába vagyunk olyan jó csapat, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, de ha a másik fél arcát kitakarja a maszk, úgy nem működik a nonverbális kommunikáció.
A színészlegendáktól hemzsegő stáblista (Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri, Mikó István…) láttán felmerült bennem, hogy milyen nehéz lehetett ilyen nagy neveket megnyerni. Aztán persze eszembe jutott, hogy mégis ki mondana nemet egy Oscar-díjas rendezőnek?
Jordán Tamás szokott azzal hülyéskedni a közönségtalálkozókon, hogy eljátssza, milyen lett volna, ha felhívja őt egy Oscar-díjas rendező, vagyis én, és ő azt mondja, „ne haragudj, nekem ehhez nincs kedvem”. Ezen mindenhol jókat nevetnek. Pedig nekem nem evidencia, hogy mindenki a lábam elé borul csak azért, mert csináltam egy Oscar-díjas filmet. Szerintem Tamás sem a díj miatt szeretett volna együtt dolgozni velem, hanem azért, mert látta a korábbi munkáimat – azoknak a minősége győzhette meg arról, hogy érdemes velem szóba állni. És azt hiszem, máig a legnagyobb hozadéka az Oscarnak, hogy alapvető bizalmat ébreszt a társalkotókban, a színészekben vagy akár a producerekben. Nem kell már dörömbölnöm az ajtón, mert nyitva áll, de attól még be kell mennem rajta, és meg kell győznöm az illetőt arról, hogy az adott projekt fontos és jó.
Hátránya is akad azért ennek a szobornak? Mondjuk, hogy már végérvényesen magasak az elvárások?
Filmezés terén mindenki a maximumot, az Oscar-díjas színvonalat várja el tőlem, de pont ezért szeretek mással vagy kisebb téttel járó dolgokkal is foglalkozni alkalmanként. Csináltam párperces epizódokból álló minisorozatot a Comedy Centralra, és a feleségem (Nina Kov koreográfus és Az unoka társírója – a szerk.) drónkoreográfusi munkájában is gyakran segédkezem dróntechnikusként. Nemcsak azért, mert szerteágazó az érdeklődésem, hanem mert jó csak úgy mókából csinálni valamit néha. Amit negatívumként tudnék említeni, hogy mivel eléggé a karrierem elején voltam, amikor megkaptam ezt az elismerést, kimaradt az az időszak, amikor tét nélkül alkothatok, kísérletezhetek vagy a szakma nagymesterei mellett tanulhatok. Oscar-díjasként most már nem nagyon mehetek oda egy rendező kollégához, hogy szeretnék beállni inaskodni pár évre, és figyelni, hogy dolgozik. Tőlem azt várják, hogy én már mindent tudok, és én mondom meg a frankót. Ezt azért sajnálom, mert mindig is erős tudásvágy volt bennem, szeretek tanulni.
A 2017-es Oscar-díjátadó után dönthettél volna úgy is, hogy onnantól csak a külföldi karrierre koncentrálsz.
Biztos voltam benne, és most is biztos vagyok benne, hogy magyarul és angolul beszélő filmeket egyaránt fogok készíteni. Az univerzalitásra törekszem az alkotásaimban, és az, hogy éppen magyarul beszélnek-e a karakterek vagy sem, csak másodlagos. Az, hogy az első mozifilmem magyarul beszélő film lett, nem volt teljesen tudatos. Folyamatosan jöttek a forgatókönyvek Amerikából, mindegyiket elolvastam, de ami rettentően tetszett, még annál se éreztem százszázalékosan, hogy ezt akarom első filmként megcsinálni. Az első mozifilm nagy dolog, és ahhoz, hogy két-három évig tudjak valamin szívvel-lélekkel dolgozni, annak igazán személyes ügynek kell lennie.
Az unokában a személyes érintettség, hogy a te családodban is történt egy unokázós csalás, ezt továbbgondolva találtad ki a történetet. A film díszbemutatóján a nagypapád órájában jelentél meg – neked is olyan szoros volt a viszonyod a nagyszüleiddel, mint a filmben Rudinak a nagyapjával?
Nem töltöttünk együtt annyi időt – pláne felnőttkoromban –, mint amennyit szerettem volna, de a gyerekkoromban folyamatosan jelen voltak. Rengeteget voltam a nagyszüleimmel, és azt hiszem, ez egy generációs élmény: a nagyszülőknél töltött nyarak emléke, az, hogy ők mindent megengedtek, sőt a cinkosaink voltak. Nina is így élte meg, amikor nyaranta hazajött Magyarországra a nagyszülőkhöz. És talán a közönség is emiatt kerülhet szívmelengető közelségbe a filmmel.
Kell kompromisszumokat kötni, ha széles közönséget kívánsz megszólítani?
Nem, mert nem gondolom azt, hogy a közönség olyan „egyszerű” emberekből áll, akik nem értik, amit látnak – nagyon is képesek komplex jeleket is olvasni. Angliában azt tanultam, hogy két dolgot nem szabad egy nézővel csinálni: untatni és összezavarni. Ebben nem lehet kompromisszumot kötni! Ha ezeket sikeresen elkerüli a film, akkor tulajdonképpen már közönségfilmről beszélünk, és a kettő között elég széles spektrumon játszhatunk.
Apropó, játék! Eljátszottál már a gondolattal, hogy ha Az unokát Hollywoodban forgattad volna, kikre bíztad volna a főszerepeket?
Kétéve volt egy amerikai filmötletem – amiről nem mondtam még le –, na abban rengeteg legendás színész szerepelne. Akkor katalógusba is vettem az összes idős amerikai és angol színészt, akikkel szívesen dolgoznék. Köztük volt például Brian Cox, aki szerintem a generációjának az egyik legfantasztikusabb színésze, és akit mondjuk Gyuri bácsi szerepében is el tudok képzelni. Ugyanakkor mókás lenne a gyerekkorom legnagyobb sztárjaival is dolgozni, hiszen például Tom Selleck is nagypapakorú már, és nagyon vicces! De nehéz lenne lecserélni bárkire Jordán Tamást. Vagy bármelyik másik idős szereplőt, hiszen mindannyian világszínvonalon játszanak.
Az előző magyar nyelvű filmed, a 2019-es Foglyok jelenleg is megtalálható a Netflix kínálatában – csomó szuper film társaságában, amelyek kifejezetten a streamingplatformra készültek. Most, hogy a járvány alatt az emberek ritkábban jutnak el moziba, nem okosabb kifejezetten streamingfilmekben gondolkodni?
Jövő évtől minden nagy stúdiónak lesz saját streamingszolgáltatója, és ez teljesen át fogja alakítani a filmmegjelenések mikéntjét. Ez az átalakulás egyébként is elkerülhetetlen lett volna, de a járvány következtében hamarabb megkezdődött. Például Sorrentinónak az Isten keze című új filmjét, amely a velencei filmfesztiválon megkapta a zsűri fődíját, a Netflix finanszírozta – én is a Netflixen láttam –, de attól az még egy mozifilm. Nyilván, ha Sorrentino azt hallja, hogy valaki mobiltelefonon nézi meg a filmjét, nem annyira boldog, és én is jobban örülök, ha Az unokára beülnek az emberek a moziba – igaz, Az unoka még jó ideig nem lesz streamingen. A rendező arra vágyik, hogy a nézők számára kihagyhatatlan esemény legyen a filmje, hogy menjenek el miatta a moziba, hogy aztán közösségként – és persze Dolby Atmos-hanggal, IMAX-képaránnyal, 4K-ban, lézervetítővel – éljék át azt az élményt, amelyet ő megálmodott. A legnagyobb filmélményeim nekem is mozihoz köthetők.
Manapság tudsz filmet nem szakmai szemmel nézni?
Persze, sőt, ez a fokmérő: ha közben nem arra gondolok, hogy hogyan vették fel, hanem magával ragad a történet és a látvány, akkor az egy jó film.
Bár még javában a legutóbbi munkád gyümölcsét élvezed, mesélsz egy kicsit a jövőbeli terveidről?
Szeretek sejtelmeskedni ezen a téren, de annyit elárulhatok, hogy tele vagyok tervekkel. Van ötletem prémiumkategóriás sorozatra és egy új nagyjátékfilmre is. Imádom a zenét, a musical műfaja sem áll tőlem távol, ehhez is van egy jó sztori a tarsolyomban. Ezen kívül még egy 19. századi történetem is lenne, ami iszonyatosan jó szerintem. Elindítjuk mindegyiket a maga útján, elkezdjük őket kidolgozni, és meglátjuk, melyik ér először célba.
Fotó: Czvitkovits Judit
