Már régóta elkötelezett rajongója vagyok Hidas Judit könyveinek. Annak idején a Boldogság tízezer kilométerre című novelláskötete volt az első olvasmányélményem tőle, és ezzel azonnal fel is került a kedvenc íróim névsorába. Legújabb regénye, a Nem vagy többé az apám egyszerre felnövéstörténet és pontos látlelet a kilencvenes évek politika által szétzúzott családi kapcsolatairól, és az azokból eredő transzgenerációs traumákról.
A tavaly megjelent kötet Eszter történetét meséli el, aki maga is elvált szülők gyermeke, és aki egyedül neveli saját gyermekét is. A történet a rendszerváltás utáni időszakban felnövő lány szemén keresztül bontakozik ki, akinek a felnőtté válás során szembe kell néznie a szülei által okozott megfelelési kényszerrel, miközben megpróbálja levetkőzni a rá nehezedő családi traumákat is. Már ha nem akar passzívan sodródni saját életében… Fontos elem a regényben, hogy a sztori egy identitását kereső zsidó családot mutat be, ám Hidas Judit szerint (aki korábban rendszeresen publikált a marieclaire.hu-n is) nem az identitás kérdése a történet fő mozgatórugója, még annak ellenére sem, hogy ebben az időszakban a politika valahogy mindig beleszólt a családok életébe. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kötetben az érzelmek, amelyeket Eszter gyerekként, kamaszlányként és később, már anyaként átél.
Hidas Judit Nem vagy többé az apám regénye
Mindketten évek óta haragudtak rám, amiért nem állok egyikük oldalára sem. Legszívesebben félbevágtak volna, hogy legalább az egyik felem ugyanazt szajkózza, amit ők. Hiszen mi másért hoztak világra, ha nem ezért?
A Nem vagy többé az apám ugyanakkor nem csupán felnövéstörténet, hanem egyben pontos korrajz a kilencvenes évekről, a korszak jellegzetes generációs problémáiról. Ez azonban – akárcsak a zsidó identitás kérdése – végig csak (noha részletgazdagon és pontosan felfestett) háttér marad Eszter lelki fejlődésének kibontásához.
Hogyan keresi önmagát egy fiatal nő a családból örökölt szorongások és megfelelési kényszerek között, és hogyan képes kommunikálni a külvilág felé szeretetigényét? Hogyan éli meg egy kisgyerek szülei válását, és azt, amikor a két szülő eltérő – akár egymásnak ellentmondó – elvárásokat támaszt felé? Hogyan hat egy gyerekre az önmagukat is kereső szülők identitászavara? Hogyan lehetünk mégis képesek elfogadni azt, hogy elég jók vagyunk, és hogyan tudunk végül mindent megbocsátani a szüleinknek, elengedni a traumákat és önmagukban is végre hinni? Ezeket a sokunk számára ismerős kérdéseket bontja ki a regény mesterien. Bár a könyv tragédiák és veszteségek sorát meséli el, alaphangulata mégis pozitív és életigenlő, ez a kettősség teszi még inkább remekművé. Ennek hatására Eszter is rádöbben, hogy a megbocsátás mellett éppen ideje, hogy elkezdje élni a saját életét.
Leszámolás a traumákkal, a szüleinkkel való kapcsolatunk fontossága – ezek olyan témák, amelyek mindannyiunkat érintenek. A könyv bizonyossága annak, hogy ki lehet szállni a családi minták sorozatából. Ahogy a regény is írja: „Eszter is elkezdi a saját életét élni, csak mire eljut az ember ide…”
Olvasd el ezt is!
