Valóban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy partnerünk ne csak ünnepnapokon értékeljen minket, hogy osztozzon velünk a család és a házimunka terheiben, hogy ne csak a vasárnapi ebédnél vegye ki apaként a részét a gyereknevelésből. Fontos hangsúlyozni: a házasság, a párkapcsolat nem csupán egy málhás szamár, amelyet a végtelenségig lehet terhelni. Fontos, hogy jusson idő a közös feltöltődésre is, és lényeges, hogy a kapcsolat ne csupán látszat legyen, ahol a felek a színfalak mögött már rég külön életet élnek. És persze még ennél is sokkal fontosabb felhívni a figyelmet a kölcsönös megértés, támogatás, tisztelet jelentőségére, és arra, hogy az erőszaknak nincs semmi keresnivalója a családban és semmilyen emberi kapcsolatban.
Mindez valóban nagyon fontos, de legalább ilyen lényeges, hogy nőnapon ne csak a férfiak vonatkozásában beszéljünk saját magunkról. Kérdés, mi az, amit mi, nők tehetünk egymásért.
A női szolidaritás ma még sokak számára értelmezhetetlen fogalom. Még azok sem tudnak ezzel mit kezdeni, akik a szolidaritást a szegények vagy más hátrányos helyzetű csoport vonatkozásában helyesnek tartják, sőt, még gyakorolják is. Mégis mi az, ami miatt a nőknek egymással kellene szolidárisnak lenni?
Amikor szolidaritásra gondolunk, sokunknak először a személyes tapasztalatok jutnak az eszünkbe. Egy-egy ellenszenves női főnök, kolléganő, esetleg az anyósunk, vagy egy csalódást okozó barátnő képe villan be, és nem értjük, miért kellene ezekkel, vagy bármelyik más nővel szolidaritást vállalnunk, akiket személy szerint nem ismerünk, vagy egyáltalán nem kedvelünk.
Azonban fontos tisztázni, hogy a szolidaritás nem egyenlő a barátsággal. Nem kell magánemberként kedvelnünk egymást ahhoz, hogy értsük, sok szempontból hasonló a helyzetünk.
De mi is ez a hasonló helyzet, és mit tehetünk egymásért?
Az alábbi kérdések talán sokunknak lesznek ismerősek.
Miért nem fogysz le?
Miért vagy ilyen sovány?
Miért öltözöl ilyen hivalkodóan?
Miért nem veszel fel valami izgalmasabb ruhát?
Fesd ki jobban magad!
Legyél visszafogottabb!
Miért vagy ilyen erőszakos?
Miért nem vagy határozottabb?
Túl öreg vagy. Ennyi idősen esélyed sincs párt találni.
Túl fiatal vagy. Mit akarsz te itt?
A te korodban én már rég gyereket szültem.
Nem hinném, hogy neked még lesz esélyed szülni.
Nem csoda, hogy nincs pasija, még főzni sem tud.
Ilyen nagy pofával sosem fog férjhez menni.
Lehet, hogy a munkában sikeres, de családja tuti nem lesz.
Miért nincs ennek gyereke még ennyi idősen sem?
Minek van ennyi gyereke?
Meglátja, milyen rossz a magány.
A szinglik mind szánalmasak és boldogtalanok.
Az ő hibájuk, hogy egyedül vannak.
Te jó ég, tizenöt éve otthon van. Tényleg boldoggá teszi az, hogy a gyerekei fenekét törli?
Úristen, hogy lehet egy ilyen unalmas nőt imádni? Én megőrülnék a férje helyében, az meg úgy bánik vele, mint egy istennővel.
Nem csoda, hogy kapott egy pofont, az a nő, aki így viselkedik, megérdemli.
Nem csoda, hogy megcsalta a férje, teljesen elhagyta magát.
Nem csoda, hogy elhidegültek egymástól, nyilván nem tudott a férjével bánni.
Nem csoda, hogy a férje elhagyta, fogalma sincs, hogy lehet egy férfit megtartani.
És még sorolhatnánk.
Vannak tehát ezek a mondatok, persze, mi véletlenül sem mondanánk ilyet, de azért néhányat ezek közül biztosan hallottunk már. Másoktól, más férfiaktól és nőktől, mondom, véletlenül sem magunkról beszélek, csak a szomszéd, a szomszéd férje, felesége, apósa, anyósa, barátnője vagy a buszon az ellenőr.
Igen, nők is mondanak ilyen mondatokat. Egymásról. Nők mondják nőknek nőkről, vagy még rosszabb, amikor nők mondják férfiaknak, de az is sokszor előfordul, hogy nők hallják férfiaktól, és csak hallgatnak, rosszabb esetben még helyeselnek is.
És ezek a nők, persze véletlenül sem mi, ilyenkor többnek érzik magukat. És azt gondolják, ők mások, kivételek, szerencsések, szebbek, jobbak, ügyesebbek a nagy átlaghoz képest, akik persze szánalmasak, és véletlenül sem tudják, mit hogyan kell csinálni, azért tartanak ott, ahol, és nyilván jó ez nekik így.
Na, szóval ezek a nők, akik azért lássuk be, néha, de csak egészen ritkán, mi is vagyunk, legalább ilyenkor érezhetik magukat okosnak, kompetensnek, érzékenynek, tudatosnak, egyszóval értékesnek, mivel egyébként ritkán van ebben részük. Többek között azért, mert a következő pillanatban már ugyanúgy ők is lehetnek célpontjai ennek az ítélet-hadjáratnak. Csak valamiért reménykednek, reménykedünk, hogy ez mégsem fog bekövetkezni.
De aztán hirtelen jön egy rossz pillantás, egy megjegyzés, ne adj isten egy mélypont, vagy egy krízis, és borul az egész. Most már mi vagyunk a lúzerek, a szerencsétlenek, akiknek nyilván jó ez így. És ilyenkor jó esetben rádöbbenünk arra, hogy a kudarcaink mögött bizony sok a közös pont más nők sorsával is.
Ekkor két választása van az embernek. Vagy gyűlölni kezdi magát, amiért ő sem különb a többieknél, vagy egy kicsit elgondolkodik.
Hogy talán érdemes lenne ezt az évszázadok, sőt évezredek óta tartó mókuskereket megállítani.
Hogy lehetne akár másképp is.
Lehetne például csendben maradni, amikor az ítéletek és elvárások következnek, és valami fontosabbal törődni.
És lehet jelezni a másiknak, maradjon ő is csendben. Mert talán vannak ennél égetőbb ügyek a világban, amikről érdemesebb eszmét cserélni.
Próbáljuk ki. Érdemes. Mert ezzel mi is nagyon sokat tudunk tenni nap mint nap egymásért, önmagunkért.
