Az előadás egy pontján kétségbeesésükben a ChatGPT-től kérnek tanácsot. Ez adta az ötletet, hogy bevezetésként rákérdezzünk a mesterséges intelligenciánál, hogy vajon miért járnak az emberek színházba. Átfogó választ kaptunk, miszerint a színház egyszerre jelent kikapcsolódást, művészeti és közösségi élményt, tanulást és kulturális felfedezést, történetekbe mélyedést és egyes karakterekkel való azonosulást. A B32 Galéria és Kultúrtér friss bemutatójának receptje, hogy mindegyik funkcióból adagoljon egy csipetnyit az élménygazdag végeredményt igencsak hálásan fogadó nézőknek.
A főszereplő férfi trió tagjai hiába vannak egymás életében gyerekkoruk óta (ketten közülük testvérek), a mélyebb kapcsolódást és a lehetséges feszültséggócokat eddig gondosan elkerülték, inkább a közös bulizgatáshoz keresik a másik társaságát. Félig-meddig felnőtt pasik. Ha nem is az anyaméhben, de egy védőréteggel bevont buborékban élnek. Mindhárman korunk hősei: a látszatra, a trendiségre, a kívülről jött visszajelzésekre fordítják figyelmük javát, majd egyszer csak jelezni kezd a műszer, hogy belső iránytű híján többé nem tudnak eligazodni az életükben. Mi azon a ponton csatlakozunk be a történetbe, amikor egy teljes hétre kényszerű összezártságban találják magukat ők hárman (mennyire ismerős ez a Covid éveiből!), és ahogy arra számítani lehet, taposóaknákként robbannak fel sorra az éveken át elfedett dühök, rosszallások, sérelmek.
A színészek saját nevüket adják a szerepekhez (Krisz, Laci és Lehel), így feltételezhető, hogy valamennyire róluk is, az ő közegükről is szól, amit játszanak, mindenesetre ismerős lehet nekik az alaphelyzet. Önmagában beszédes, hogy az eredetileg a harmincasokra kitalált történetet átszabták a fiatal negyvenes korosztályra, akik ezek szerint még mindig viaskodnak a felnőtté válással. Bizonytalanok a párválasztásban, a szülői szerepben, a szakmai önmeghatározásban. Habár a darabban írtak szerint mérnök, grafikus és tévés munkákat képviselnek, lehetnének bármi mások, ugyanannyira elveszettek lennének, tétován keresgélnék a biztos pontokat és előbb-utóbb pánikolnának. De kik ez a férfiak? És miért tartanak itt?
Kovács Krisztián a szép emlékű Bárka Színházban és az egykor szintén szebb napokat látott Újszínházban kezdett, míg manapság sokfelé dolgozik, szinte nincs is olyan független játszóhely, ahol ne tűnne fel a neve. Hasonlóképp Katona Lászlóhoz, aki korábban a legendás Krétakör oszlopos tagja volt, majd a Mundruczó Kornél-féle Proton Színház előadásaiban játszott (lényegében mindkét műhely kimúlt azóta). Kovács Lehel második éve szabadúszó, mióta eljött a Katonából, azóta egyre többet rendez, és itt-ott játszik független előadásokban. Három egészen magával ragadó egyéniség és tehetség, rendre emlékezetes karaktereket hoznak, eszméletlen humorral bírnak és kívülről nézve jó csapatjátékosnak tűnnek. Mennyire vannak a helyükön? Sikeresnek tartjuk őket?
Az előadás természetesen nem az ő életútjukat dolgozza fel, de a felvetett kérdésekkel akár saját személyükben is szembesülhettek, ahogy a nézőtéren hangosan szórakozók közül bárki más. A finn és a magyar hétköznapok között ugyanakkor húzódik egy hatalmas szakadék: előbbiben a kényelmes társadalmi jólét, utóbbiban a széthullott közállapotok keltette kiszolgáltatottság nehezíti meg az egyéni boldogulást. Közös pont: inni mindenki szeret. Jól bevált színházi hatás, hogy a lerészegedés lépcsőfokain haladunk az egyre őszintébb beszólogatások és vallomásszerű kifakadások felé. És a színészek élnek is a lehetőséggel, csak úgy zubog belőlük a játék, a rendező Tárnoki Márk bátran kiereszti az érzelmi csapokat, a nagyjelenetek hangos robajjal csapódnak be az amúgy pofásan berendezett IKEA-térbe.
Egyébként ennek a fordulatnak van annyi veszélye, hogy elhisszük, tényleg csak így (részegen) érhetünk el áttörést. Főleg miután a komolytalanul vett terápiás módszereket (naplózás, meditációs gyakorlatok, pszichodráma) a szereplők lényegében mind kiröhögték vagy haszontalannak bélyegezték. Abban mondjuk van igazság, hogy elköteleződés nélkül egyik eszköz sem tesz csodát, de itt átcsúszik egy olyan életmódkritika, ami a kulturális különbségek miatt zavaros lehet. Amíg az északi jólétben elképzelhető, hogy a problémáik egy részét csak jó dolgukban gyártják az emberek, addig Magyarországon ez kevesek kiváltsága: mifelénk még mindig az van, hogy azok sem jutnak el segítő szakemberhez, akiknek az életmentő lenne. Az előadás mégis ügyesen kimenti magát, amikor belátja, hogy csakis akkor segíthetünk magunkon, ha közben kapcsolatban maradunk a külvilággal és foglalkozunk másokkal is.
A Pánik (és a két folytatással együtt összeállt trilógia) igazi jelenséggé vált Finnországban. Nálunk sem ismeretlen a szerző, aki amúgy Helsinkiben híres rendező és színházigazgató egyben. A női párdarabnak is tekinthető Káosz ugyancsak jól adaptálható volt a magyar közönségre, sikerrel játszották évekig, és vélhetőleg a munkamánia következményeit bemutató záródarabra, a Harmóniára is vevőek lennénk, habár a meglepően pozitívra hangolt cím egyelőre idegenül cseng. Még az is lehet, hogy egyszer happy end lesz a vége?
Fotó: Ács István
