A Verzió Filmfesztivál idei válogatása minden korábbinál több női nézőpontot hoz felszínre: alkotókról, hősökről, anyákról, lázadókról, akik az igazságért és az önazonosságért küzdenek. A filmek együtt rajzolják ki a női lét sokféle arcát – a humoros önreflexiótól a társadalmi harcon át az anyaság legmélyebb dilemmáiig.
Humor és harag határán – „Együttélés, na persze…” (Amber Fares)
A film az izraeli aktivista-komikus Noam Shuster Eliassi személyes és politikai útját követi végig. Noam az ország egyetlen kétnyelvű, tudatosan integrált izraeli–palesztin falujában nőtt fel, és sokáig hitt a „hagyományos békeaktivizmusban”. Aztán rájött, hogy a „béke” szó elvesztette valódi értelmét. A stand-up színpadán született újjá, ahol Coexistence, My Ass! (Együttélés, na persze…) című műsorával az egész Közel-Kelet figyelmét magára vonta.
A Együttélés, na persze… arra készteti közönségét, hogy szembenézzen a nehéz igazságokkal, és rámutat: a valóság attól függ, honnan nézzük. Noam humora nem menekülés, hanem fegyver, amely nevettetve szúr oda. A film bátran állítja: a női düh is lehet felszabadító, ha végre hallani engedik.
A személyes lázadástól a közösségi küzdelem felé visz a következő film: Iránban egy másik nő a testével és hitével harcol a változásért.
Patriarchátus ellen motorral – „Áttörni a sziklákon” (Sara Khaki & Mohammadreza Eyni)
Sara Shahverdi, egy kis iráni falu első választott női képviselője, nemcsak a politikai rendszert, hanem a patriarchátus ősi hagyományait is megkérdőjelezi – motorozni tanítja a lányokat és szembeszáll a gyerekházasság intézményével.
Sara alakja egyszerre szimbolikus és nagyon is valóságos: egy nő, aki szó szerint mozgásba hozza a közösségét. De a változást általában gyanakvás kíséri, s amikor megkérdőjelezik szándékainak tisztaságát, identitása komoly próba elé kerül. Az Áttörni a sziklákon emberi portré egy nőről, aki a legkisebb mozdulattal – egy motorindítással – képes egész rendszereket megrepeszteni.
Ha Iránban a test és a hit a küzdelem terepe, Grúziában ugyanez a test válik az egyetlen túlélési eszközzé.
A test ára – „Szerződés kilenc hónapra” (Ketevan Vashagashvili)
A grúz Zhana számára a béranyaság nem választás, hanem menekülés. Egyedülálló anya, aki árvaházban és Tbiliszi utcáin nőtt fel. Most pénztárosként dolgozik, és külföldi pároknak adja bérbe méhét: 14 ezer dollár kilenc hónapért.
A pénz azonban gyorsan fogy, és az újabb terhességek sorra teszik próbára testét és lelkét. Miközben próbálja takargatni növekvő hasát kislánya, Elene elől, a néző lassan megérti: ez nemcsak a szegénység története, hanem egy olyan anyáé, aki bármit megtenne, hogy jobb jövőt adjon a gyermekének. A Szerződés kilenc hónapra fájdalmasan szép kérdése: meddig bírja el a test, amit a társadalom a nőkre rak?
Az anyaság és a gondoskodás különböző arcai az idei Verzió egyik motívumát alkotják. De nemcsak a vér szerinti családokról szólnak ezek a történetek.
Majdnem család (Daniel Abma)
Három ember a szülői szeretet, a bürokrácia és a gyermekvédelmi szolgálatok forgatagában próbál otthont teremteni gyerekeknek. A Majdnem család róluk szól, és mindazokról, akik szívből dolgoznak egy rideg rendszerben.
A rendező érzékenyen mutatja meg, hogyan lehet valaki „majdnem” szülő, „majdnem” családtag. Megmutatja, hogy a gondoskodás nem biológiai adottság, hanem tudatos döntés.
A gondoskodás másik arca lehet a saját történeteink birtokba vétele is. Kolkatában a nők maguk írják újra a narratívát, amely évszázadok óta róluk, de nem általuk szólt.
Bordélyból a rivaldafénybe (Bipuljit Basu)
Kolkata piroslámpás negyedében egy különleges filmes közösség születik: a CAM-ON csoport, amely szexmunkásokból és gyermekeikből áll. Kamerát ragadnak, hogy a mozi segítségével visszaszerezzék saját történeteiket, és felülírják a generációk óta elviselt megbélyegzést.
A Bordélyból a rivaldafénybe cinéma vérité-stílusban, belső nézőpontból meséli el, hogyan válik az önképzés lázadássá, az alkotás pedig szabadsággá. A nők itt nem alanyai, hanem szerzői a saját életüknek, és ez a tény önmagában forradalmi.
A következő történet újra az anyaságra koncentrál, ezúttal ott, ahol a szeretet és a bűn határai elmosódnak.
Anyák feloldozás nélkül (Sofia Fischer)
Franciaországban „tíznaponta meghal egy gyermek saját anyja keze által – döbbenetes, de valós statisztika. Sofia Fischer dokumentumfilmje nem ítélkezik, hanem megérteni próbál. Elítélt nőket és családtagjaikat szólaltat meg, hogy megmutassa: az anyaság nem mindig idilli, és a pszichés terhek, a magány, a társadalmi elvárások kombinációja néha tragédiába torkollik.
Az Anyák feloldozás nélkül nem könnyű néznivaló, de fontos. Mert kimondja: a tökéletes anya mítosza veszélyesebb, mint bármilyen bűn.
És végül, egy időutazás: a film, amely visszanéz azokra a nőkre, akiknek köszönhető az, hogy ma egyáltalán ennyi női történet születhet.
Hosszú út a rendezői székig (Vibeke Løkkeberg)
A norvég filmrendező és színésznő Vibeke Løkkeberg 1973-ban részt vett az Első Nemzetközi Női Filmszemináriumon Berlinben. A rendező most, ötven évvel később, előveszi az ott készült felvételeket, és költői hangulatú filmet készít belőlük. A korai feminista filmmozgalom története elevenedik meg: hiteles történetek nőkről, akik a férfiak uralta iparágban próbáltak meg érvényesülni.
A Hosszú út a rendezői székig nemcsak archívum, hanem fontos örökség. Egy időtlen mese a kitartásról, kreativitásról és arról, hogy az egyenlőségért vívott harc a művészetben sosem ér véget, esetleg csak új arcokat kap.
A Verzió Filmfesztivál idei női történetei arról az erőről szólnak, ami a legnehezebb helyzetekből is új életet teremt. Ezek a nők maguk írják a jövőt – kamerával, mikrofon mögött, motoron vagy egy kis falu főterén.
Nézzük, halljuk és értsük meg őket – mert az ő történetük mindannyiunk története.
Fotó: Verzió Filmfesztivál
