- Valentin-nap alkalmából itthon is mozikba került az Emily Brontë klasszikusából készített Üvöltő szelek film.
- A rendező, Emmerald Fennell bevallottan az Üvöltő szelek köré szőtt, saját tinédzserkori fantáziáját szerette volna megfilmesíteni.
- Vajon milyen lett az eredmény? Kritika.
Bevallom, én is azok közé az Üvöltő szelek-rajongók közé tartoztam, akik – amikor meglátták a film forgatásáról kiszivárgott első fotókat – hitetlenkedve kezdték vizslatni Margot Robbie és Jacob Elordi párosát. Mivel a képek bármiféle kontextus nélkül kezdtek el keringeni a neten, akkor még nem lehetett biztosan tudni, pontosan milyen szerepben láthatjuk majd őket a filmvásznon.
Pár pillanatig még ringathattuk magunkat abba a naiv illúzióba, hogy nem Catherine és Heathcliff nézett vissza ránk a fotókról.
Végül mégis arcul csapott bennünket a valóság. Kijött a hivatalos trailer, nem volt mit tenni, el kellett fogadnunk, hogy az Oscar-díjas író-rendező, Emmerald Fennell (Ígéretes fiatal nő, Saltburn) tényleg ezt a két elképesztően dögös, de kissé karakteridegen színészt választotta a tizenéves, sötét hajú és szemű Catherine, illetve a hasonló korú, viszont egyértelműen sötét bőrű Heathcliff szerepére.
Persze, ahogy ebben a korábbi cikkemben írtam, lehetett volna rosszabb is.
A regény számtalan feldolgozást megélt az elmúlt évtizedekben, mindenféle korú és bőrszínű színész belebújt már a két főszereplő bőrébe. Egy 1996-os musicalváltozatban például az akkor 56 éves Cliff Richard alakította a tizenéves Heathcliffet. Ezek után a 35 éves Margot Robbie és a 28 éves Jacob Elordi castingolása nem is tűnt olyan vállalhatatlan döntésnek.
A vetítés első fél órája után pedig már egyértelművé vált számomra: a két főszereplő életkora, illetve külseje valójában a legkisebb gond Emerald Fennell adaptációjában.
Egy gyönyörű gótikus lázálom
Emerald Fennell a film bemutatója előtt többször is beszélt róla, mennyire magával ragadta Emily Brontë története, amikor 14 éves korában először olvasta a regényt. Mint elmondta, tulajdonképpen azt a saját, tinédzserként továbbgondolt „mi lett volna, ha” fantáziát szerette volna megfilmesíteni, amely az olvasás közben a fejében megszületett.
Akik valaha is olvasták Brontë klasszikusát, tudják jól: az Üvöltő szelek nem egy egyszerű romantikus történet, és nem is csupán Cathy és Heathcliff megszállott szerelméről szól. A regény legalább ennyire beszél társadalmi különbségekről, hatalomról, bosszúról és a traumák generációkon átívelő következményeiről.
Ráadásul Brontë történetét úgy lengi át a mindent elsöprő szenvedély, a vágyódás és a fájdalom, hogy a főszereplők között egyetlen szexuális jelenetet sem ábrázol. Azt is inkább csak sejteni lehet, hogy Cathy és Heathcliff között valaha is elcsattant egy valódi csók. Minden a sorok között történik, a kimondatlan érintésekben és az elfojtott indulatokban.
Fennellt azonban, úgy tűnik, kizárólag az Üvöltő szelek első felének toxikus szerelmi dinamikája érdekelte – mivel a regény gazdag, több generáción átívelő történetéből szinte csak ezt az egy vonalat emelte át a filmbe. Ráadásul nem a Brontë-féle, sorok között izzó, kimondatlan feszültséggel, hanem egy kifejezetten explicit, látványos formában: ami a Brontënél elfojtott, pusztító szenvedély volt, a filmvásznon fülled erotikában és látványos szexjelenetekben öltött testet.
Fennell valójában nem is egy adaptációt készített a generációk által rajongott keserédes történetből.
Inkább megalkotta belőle a saját, elszabadult, fényűző fanfictionjét.
Az eredetiség jegyében Brontë világát egy erősen stilizált, már-már meseszerű térbe helyezte, ahol a régenskor hölgyei strasszköves szeplőkkel pózolnak, a fűzők drámai mozdulatokkal szakadnak szét, és a jelenetek sokszor inkább emlékeztetnek egy nagy költségvetésű divatfotózásra, mint egy gótikus regény sötét, nyirkos valóságára.
Emerald Fennell a filmje egy gyönyörű gótikus lázálom
Az anakronisztikus jelmezek és a túlzó díszletek kétségtelenül hatásosak: egymást követik a gondosan komponált, esztétikailag gyönyörű beállítások, mintha egy 19. századi szerelmi történetet egy 2026-os filteren keresztül néznénk. A látvány azonnal beszippantja a nézőt, a hangulat is hipnotikus.
Akkor mégis mi a baj Emerald Fennell rendhagyó Üvöltő szelek feldolgozásával?
Ahogy korábban említettem, Robbie és Elordi korával és külsejével viszonylag gyorsan meg lehetett barátkozni. Sokkal nagyobb csalódást okozott azonban, hogy a karaktereik a filmben szinte végletekig leegyszerűsödtek.
Heathcliff, a hősszerelmes
Heathcliff valódi személyiségének nyoma sincs a vásznon. Brontë regényében rendkívül összetett, sötét és ellentmondásos figura: egy kívülálló, akit gyerekkorától megaláztatások és bántalmazások érnek, és akiben a felgyülemlett fájdalom felnőve bosszúvá torzul.
A férfi bonyolult és nem feltétlen szimpatikus vonásait Fennell egyszerűen a kukába dobta, és helyette megalkotta azt a könnyes szemű, romantikus ponyvahőst, aki minden pillanatban készen áll megvédeni Cathyt az esőtől vagy éppen a hidegtől.
Heathcliff valódi személyiségének nyoma sincs a vásznon
Cathy, a hisztis liba
A belső viharoktól szintén nem mentes, egyszerre önző, szenvedélyes, társadalmi rangra vágyó és önpusztító Catherine karaktere is jócskán megkopott a filmben. Robbie olykor teátrális, melodramatikus játéka következtében Cathy egy hisztérikus, vágyaitól vezérelt, időnként egészen komikus figuraként jelenik meg a vásznon.
A játékát nézve néha kicsit olyan érzésem támadt, mintha Catherine fájdalma is csak egy tudatosan megformált póz lenne.
És bár Robbie és Elordi között van ugyan némi kémia, a karaktereik annyira leegyszerűsítettek, hogy a játékuk is a karikatúra határát súrolja: Cathy makacs és csípős, Heathcliff durva, de alapvetően gyengéd. Nagyjából ennyiből áll a személyiségük.
Catherine karaktere is jócskán megkopott a filmben
Szavak helyett szex
De nemcsak a két főszereplő karakteréből hiányzott a mélység. A film második felét kitöltő forró szexjelenetek sem adtak hozzá sok pluszt Cathy és Heathcliff kapcsolatához. Sőt, inkább épp az ellenkező hatást érték el. Mivel a párbeszédek és a belső vívódások helyét az erotika vette át, a kapcsolatuk lelki háttere sem tudott megfelelően kibontakozni.
Ráadásul hiába a szenvedélyesnek szánt szexjelenetek sora, Heathcliff valójában semmi olyat nem tett Cathyvel, amit ne láttunk volna már egy átlagos Bridgerton-epizódban. A regényben ő a fékezhetetlen, indulatos, sötét figura, akinek „vadsága” éppen attól nyugtalanító, hogy nem illeszkedik semmilyen romantikus sablonba.
A filmben azonban ebből a vad erőből alig maradt valami: többnyire csak az ujját dugdosta nagyon érzéki pillantásokkal a lány szájába.
Fennell annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Heathcliffből egy romantikus álomférfit faragjon, hogy Brontë sötét, kegyetlen, gótikus tragédiáját végül egy szépen csomagolt, de felszínes szerelmi mesévé egyszerűsítette.
Kinek ajánljuk?
A saját példámból tanulva minden hardcore Üvöltő szelek-rajongónak azt tudom tanácsolni, hogy – ha meg szeretnék nézni Emerald Fennell adaptációját – próbáljanak meg minél nyitottabban, elvárások és a regényhez való folyamatos hasonlítgatás nélkül beülni a moziba. Hiszen szinte biztos, hogy nem azt a történetet kapják vissza, amelybe egykor beleszerettek.
Ám, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni az eredetitől, akkor ezt a látványos, szexi, túlfűtött romantikus filmet akár még élvezni is lehet.
Még több Üvöltő szelek:
- Ki kicsoda az Üvöltő szelekben? Ismerd meg a regény szereplőit, mielőtt a film mindent átírna
- Ezeket a Brontë-regényeket muszáj elolvasnod az Üvöltő szelek mellett
- 9 Üvöltő szelek-adaptáció, amit muszáj látnod, mielőtt megnézed a Margot Robbie-féle filmet
Fotó: IMDB
