Amerika egykori csillagának, Marilyn Monroe melyik arcát mutatod meg a készülő produkcióban?
Lenyűgözött az érzés, hogy a nélkül ismerjük őt, hogy valójában ismernénk. Egy korszakra, bizonyos művésztípusra, a nőiség egyfajta archetípusára emlékeztetett, amíg nem láttam egy filmet az élete újraértelmezéséről, ami a nyilvános sikerei helyett sokkal inkább a magánéletére helyezte a hangsúlyt. Hirtelen minden, amit addig „Marilyn Monroe, az ikon” címszó alatt őriztem magamban, új formát és színt kapott. Két kép feszült egymásnak bennem és ez óriási alkotói energiát szabadított fel. Dramaturgiailag az előadás arra a nőre fókuszál, akit a filmekből, a képekből, a fotókból és a róla született írásokból ismerünk – szemben azzal, amit a magánéletéről tudni vélünk. A két felvonás tükörként működik: ugyanannak az embernek két különböző oldalát mutatja meg. Az első azt veszi alapul, ami közvetlenül eljut hozzánk: Marilyn művészi örökségét, amit azonban kiegészítve és újragondolva tárunk a nézők elé és amellett, hogy felidézzük, el is torzítjuk kissé a róla kialakult képet. A második felvonás ezzel szemben személyesebb értelmezés, melynek során megpróbáljuk elképzelni, milyen lehetett egy ikon élete az ötvenes évek Amerikájában. Nem feltétlenül történetmesélő koreográfiát készítek, nem egy táncban elmesélt életrajzot. Sokkal inkább kérdéseket teszek fel, amikre a nézők maguk kereshetik majd a választ.
És ezek hogyan öltenek formát a színpadon?
Olyan fizikai minőségeket és mozdulatokat használok Sandra Salietti társkoreográfusommal, amelyek a nőiességet vagy éppen az agressziót idézik meg. Előfordul, hogy eltüntetjük a táncosok közötti nemi különbségeket, míg bizonyos pillanatokban éppen az egyéni karakterük kerül előtérbe, hangsúlyossá téve a nőiséget és a férfiasságot. A testet, az esztétikai érzékenységet, a saját nyelvünket és mozgásvilágunkat mind a történet szolgálatába állítjuk. A történet pedig Marilyn alakjából indul ki és azokból a közvetlen inspirációkból, amelyeket ő maga hívott elő például a férfiakból, akik körülvették és akik fontos szerepet játszottak az életében. A fényt egyszerre értelmezzük a fotósok vakuvillanásaként és egy filmforgatás világításaként – vagyis úgy, mint valamit, ami folyamatosan alakítja, megvilágítja és egyben létre is hozza azt a képet, amelyet Marilynről őrzünk.
Milyen szcenikai eszközökkel operálsz?
Nagyon fontos számomra, hogy abban a fekete dobozban, amit színháznak hívok, megteremtsünk most egy világot: egy fehér dobozt. Olyan helyet, ahol bármi megszülethet, növekedhet, létezhet – vagy éppen megszűnhet –, és ahol az igazság és a fikció kéz a kézben jár. Az alapgondolat az, hogy legyen egy világ a vásznon belül, és egy másik azon kívül. A darab elején egy fehér dobozba érkezünk: absztrakt térbe, amely képes folyamatosan átalakulni. Ezzel egyrészt az 1950-es évek hatalmas hollywoodi filmstúdióit idézzük fel, illetve a díszletek mögött rejlő valóságot, ahol pedig a magánélet és a munka összefonódik. A következő felvonásban ezzel szemben egy nyitott tér jelenik meg. Míg az első rész egy filmforgatás helyszínére vezet és azt az érzést kelti, mintha Marilyn folyamatosan be lenne zárva valamibe, addig a második éppen ennek az ellenkezőjét: nyitottságot, szabadságot. A fokozatosan táguló térben egyre több tárgy idézi meg a színésznő filmes világát: fényképek, rendezői székek, szőnyegek, régi, klasszikus mikrofonok.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Szegedi Kortárs Balett társulatával és miként jellemeznéd a közös munkát?
A társulatot nem személyesen, hanem a hírneve és az évtizedek alatt létrehozott munkái révén ismertem meg. Az első közvetlen kapcsolat Juronics Tamáson, a társulat művészeti vezetőjén keresztül jött létre, ő keresett meg. Felmerült egy egész estés előadás létrehozásának lehetősége, ami művészileg nagy szabadságot és lehetőséget kínált. Innen indultak a közös beszélgetések, és lassan körvonalazódni kezdett egy konkrét előadás, vagyis a Marilyn gondolata. Fantasztikus emberekkel találkoztam Szegeden! Nyitott, figyelmes, segítőkész vezetőkkel, kreatív csapattal, akik értik, hogy mire van szüksége a produkciónak, és mindent megtesznek azért, hogy megtaláljuk a megoldásokat. Ez különösen fontos egy vendégalkotó számára, aki az alkotás során a saját elképzelései mentén folyamatosan keresi az utat. Rendkívül tehetséges társulatról beszélünk, amely tele van tehetséges fiatal táncosokkal. Érdekli őket a kihívás, velem tartanak az útkeresés során és még annak a bizonytalanságát is vállalják, hogy nem mindig látjuk előre, pontosan hová fogunk megérkezni. Bizonyos értelemben bekötött szemmel haladunk-kísérletezünk. Hiszen ez mégiscsak egy alkotói folyamat, amiben valami teljesen új születik.
Nemzetközileg jegyzett alkotóként mit jelent számodra ez a produkció a pályád jelenlegi szakaszában?
Szerencsésnek érzem magam, mert Európa-szerte és azon túl is sok különböző országban dolgozhatok. Operaházak, színházak és független tánctársulatok kérnek fel, emellett pedig saját társulatom van Olaszországban. Megszoktam, hogy utazom, új helyeket fedezek fel, és olyan emberekkel hozok létre előadásokat, akikkel korábban még sosem találkoztam. Ez azonban az első alkalom, hogy egész estés előadást készítek úgy, hogy az nem az én együttesem számára születik. Éppen ezért kihívás számomra. Biztos vagyok benne, hogy ez pályám egyik legfontosabb tapasztalata és meghatározó művészi utazása. Gazdagítja a tapasztalataimat, és remélem, hogy emberként és alkotóként is tovább formál. Ráadásul olyan pillanatban érkezett az életembe ez a lehetőség, amikor a karrierem tekintetében különösen fontos helyen tartok.
Mit jelent számodra a tánc?
Gyakorlatilag mindent! A tánc miatt hagytam el fiatalon a hazámat és ennek köszönhetem, hogy az lettem, aki ma vagyok. Nagyban hozzájárult ahhoz is, ahogyan a személyiségem és a gondolkodásom alakult. A kíváncsiság is, amely egész életemben elkísért, a mozgásból fakad. Amellett, hogy ebből élek és ez a munkám, egy egész univerzumot nyit meg, ami megszámlálhatatlan személyes kapcsolatot foglal magába. Még a párommal is a táncon keresztül találkoztam, szóval az önkifejezésnek ez a formája valóban mindennél fontosabb számomra. Tágabb értelemben fegyelmet, ösztönösséget, kitartást és áldozatot jelent. Olyan kommunikációs eszközt, amely megfelelően használva hihetetlenül erős és közvetlen tud lenni; szépséget és fájdalmat egyaránt képes létrehozni. A tánc egy határtalan égbolt, amely végtelenül feszül fölöttünk –egyszerre tud felszabadító és félelmetes lenni.
Fotó: Tarnavölgyi Ádám
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
