Laikusként azt mondanám, József Attila versei leginkább a gimnazisták háborgó lelkivilágával dolgozható fel. Ideális esetben a diákok tizenkettedik osztályban találkoznak vele, amikor a tanár már olyan részleteket is meg mer osztani a diákjaival, hogy például József Attila a legszebb magyar szerelmes versnek sokszorosan kikiáltott Ódát nem is az aktuális párjának írta, és ilyenkor már azon is el lehet merengeni, hogy vajon véletlenül esett-e a vonat alá vagy a több éves sikertelen pszichiátriai kezelésének is lehetett a dologban szerepe.
Sok pedagógus hajlamos azt hinni, hogy az irodalom bármilyen minőségben, mennyiségben, bármilyen korban csak jót tehet a gyereknek, és rácsodálkoznak, ha az ötödikesek egy életre megutálják Jókait, miután elolvastatták velük A kőszívű ember fiait.
Péntek délután érkezünk meg versturnénk első vidéki állomására, József Attilát adunk elő. Föl-le mászkálok, mormolom a szövegem, bele-belepillantok a mappámba. Ne izguljak, mondja Barbi, aki mellettem sminkel, nem lesznek sokan. Az ajtóban ácsorgó szervező hölgy felkapja a fejét. Dehogynem lesznek, hoznak nekünk iskolásokat, az ő lánya is jön. Megtorpanok. A diákközönség sosem egyszerű, általában odakényszerítik őket az irodalmi műsorokra, és mi nagyon hálásak vagyunk, ha közben csendben el tudják foglalni magukat, és nem adják át magukat a felszabaduló hormonoknak, a kamaszosan gondtalan, feltörő kuncogásnak, ami csak akkor jön rájuk, amikor nem szabad. Hányadikosok jönnek? – kérdezi tettetett könnyedséggel Barbi. Látom, ahogyan a kezében megremeg a szemceruza. Harmadikosok – mondja vidáman a hölgy. Én mormolom tovább az egyik versemet: “Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán.”
Az első négy sort foglalják el, mögöttük a nyugdíjasklub és a szervezők ülnek. Meghúztuk a műsort, a háromnegyedével indulunk neki. Gábor a bevezetőben jedikről beszél, fel is csillan egy pillanatra a szemük, nyertünk pár perc figyelmet. A kamaszkacaj Annamari énekénél robban, végigsöpör az osztályon, pukkadozva tör ki mindenkiből. Felszabadultak, abbamaradt a verszápor, magukat szórakoztatják. Kacsintásokkal, pisszegéssel jeleljük le a színpadon, hogy akkor húzzunk még egy blokkot a műsoron. A tanárnéni valószínűleg elszégyellte magát – fegyelmezni kezd. Végigjár a sorok között, osztja a tockosokat, copfokat ráncigál, valakit a sarokba parancsol. Erőskezű asszony, nem hagyja, hogy felüsse fejét a káosz. Büszkén, már-már cinkosan néz felénk igazságosztó tenyércsapásai után: mi csak mondjuk azokat a verseket, nekünk csak ne legyen gondunk semmire, ő majd fegyelmez, óvja a közönség csöndjét.
Mi meg szánjuk a gyerekeket, akik a későbbi tanulmányaik során biztosan hasznosítani tudják az előadás során szerzett ismereteiket, szánjuk a tanítónénit, aki még nem jött rá, hogy nem lehet a spanyol inkvizíció eszközeivel gyereket nevelni, na meg szánjuk magunkat, mert tudjuk, hogy a legtöbb József Attila verset lehetetlen úgy elmondani, hogy értse az egész harmadik osztály, ne adj Isten, még élvezze is. Zsani még egy utolsó kísérletet tesz, hogy a közönségünk ne a versek iránt érzett utálatával, vagy ami még rosszabb, közönyével menjen haza, a szerepelni vágyókkal közösen mondja el az Altatót. Azon mélázom, vajon hogyan zajlik ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek az irodalom órájuk, és vajon hányan hajlandók még belenézni egy könyvbe utána.
Ha a gyerek túljut az általános iskolán, ahol töretlen hittel adják a kezébe nagy- és dédszüleik korának bestsellereit, teljesen biztos, hogy kilencedikben az Odysseia kirántja alóla az olvasás biztosnak hit talaját.
Legtöbb esetben sajnos a tanár sem tud mit kezdeni a tanmenettel. Hasonló helyzetben volt a mi kis csoportunk is az egy órás József Attila műsorral meg a kultúrháznyi harmadikossal. Le lehet rövidíteni, meg lehet húzni, közvetlenebbé lehet tenni mindazt, amit el szeretnénk róla mondani, vagy lehet büntetni a gyereket, amiért nem köti le.
Mindig imádtam olvasni, az a fajta gyerek voltam, akire este többször rá kellett szólni, hogy oltsa már el a villanyt, tegye le a könyvet, mert másnap iskola, korán kell kelni. Egyke voltam és szemüveges – illett a kezembe a könyv. A kötelezőket mégis nyűgként éltem meg nagyjából a gimi közepéig. Akármilyen hihetetlen, a könyveket nem A Pál utcai fiúk és nem is a Légy jó mindhalálig szerettette meg velem. A Harry Potter korosztály büszke tagja vagyok, aki otthon minden tini fantasyt elolvasott a Brezina-könyvektől kezdve az Alkonyatig. De amikor eljött az ideje, megtaláltam magamnak Virginia Woolfot és Sylvia Plath-t, Kaffka Margitot és Kosztolányit, az orosz klasszikusokat. Valószínűleg azért, mert nem parancsra, a felnőttek által érdekesnek tartott olvasmánnyal kezdtem el ismerkedni a könyvekkel, hanem azzal a kortárs gyerekirodalommal, ami sokkal közelebb áll a mai gyerekekhez, mint a nagyszüleikhez, és ha eljutottam egy irodalmi előadásra, senki sem húzgálta a copfom, senki sem állított a sarokba, ha megosztottam a gondolataimat a mellettem ülő barátnőmmel.
