2018. február 07. | Bodnár Zsófi

„Azta de magas vagy, kosarazol?”

Akit lányként 175-nél több centivel áld meg a sors, azt az emberek észreveszik. Ezt persze a kor haladtával lehet egyre pozitívabban is felfogni, de a tipikus hétköznapi megjegyzésekből és magukat elképesztően viccesnek tartó emberek poénjaiból is kijár nekünk, magas lányoknak bőven. A diverzitás egy jellegzetes, sokak által tapasztalt fejezete következik.

Oviban még nem éreztem, hogy különösebben kilógnék a sorból, bár magasabb voltam, mint a többi lány, de a fiúk kompenzáltak a csoportképeken. Általános iskolában már kizárólag a hátsó sorban állhattam az osztályfotózáson, „A magasak hátulra” elvén, így rendszerint csak a hajpántom jelezte, hogy hol állok a képen.

7-8 évesen a gyerekek persze megtalálják azt, aki valamiért – és szó szerint – kilóg a sorból, így naponta kaptam a colos, zsiráf és hasonló „bókokat”. Ezeket egy darabig nem vettem magamra, aztán megszoktam. Pillangólelkű kislányként a felső tagozatra elkezdett egyre inkább frusztrálni a magasságom, az ennek köszönhető folyamatos görnyedésnek pedig gyógytorna beutaló lett az eredménye. Utáltam.

A gimnázium egyébként is meghatározó időszak egy fiatal lánynak az adottságai elfogadása szempontjából. Mivel a magasságom mellé nagyjából 16 éves koromig nem híztam sehova, a kosaras poénok mellett elkezdték kérdezgetni, hogy miért nem modellkedem. Ez már egy fokkal imponálóbb volt, és a kilencedikes szalagavató bulin le is szólítottak egy modellügynökségtől, ahová örömmel jelentkeztem. Magassarkúban nyilván egyáltalán nem tudtam járni – miért is tudtam volna, amikor eddig épp le akartam tagadni a centiket, nem pedig még nagyobbnak tűnni – így elkezdtek „foglalkozni” velem. Az első külföldi utam előtt – ahogy az lenni szokott – fogynom kellett volna, mert a 183 centimhez a 95 centis csípő elfogadhatatlannak számított, én pedig motiváció hiányában nem igazán tettem az egészért. Fogyás híján hamar búcsút is intettünk egymásnak az ügynökséggel. A későbbiekben még párszor elhívtak más ügynökségek a castingjaikra, de miután a fejemhez vágták, hogy túl nagy a csípőm, a térdem, és különben sem kéne ennyi túrós táskát enni, véget vetettem megalázó „modellkarrieremnek”.

Tizenévesen új társaságba kerülni egyébként sem könnyű, de egy dologban biztos lehettem: az első alkalommal mindig kapok néhány megjegyzést a magasságomra. Ezt sokan a mai napig nem bírják feldolgozni, volt osztálytársak véletlenszerű összetalálkozáskor még mindig előszeretettel tudatják velem, hogy mennyit nőttem – pedig 17 éves korom óta stagnálok, esküszöm.

Poénok és bókok minden napra

Ami ezután jön, az már csak a mindennapos viccelődések és „bókok”, amiket annak függvényében fogadok, hogy éppen milyen napom van.

Kezdjük a kosaras poénokkal. Egy időben azt hittem, hogy ez csak nálam alacsonyabb férfiak kedvelt megjegyzése, de tavaly a Velencei-tónál egy vegyesboltban két néni, majd később a nőgyógyászom is biztosított arról, hogy az idősebb korosztályban is élénken él a sztereotípia, miszerint minden magas ember kosárlabdabajnok. A legviccesebb pedig, hogy amikor erre a kérdésre nemmel válaszolok, értetlenül állnak a dolog előtt, hiszen az ő kisunokájuk is „ekkora” és FIBA bajnok.

Nekünk, magas lányoknak sosem indul unalmasan a nap, ha a tömegközeledést választjuk. Felszállás után biztosak lehetünk abban, hogy a villamos 80%-a percekig bámészkodik rajtunk, majd a fentről lefelé pásztázó tekintetek a cipőnkön landolnak, ilyenkor pedig belül bizonyára mindenki hüledezve nyugtázza, hogy nem, nincs rajtunk magassarkú, csak szimplán ekkorára nőttünk. Azta!

Nem beszélve a vásárlásról, ami nadrág és cipő esetében kész tortúra. A magas barátnőim közül mind 41-es lábbal büszkélkednek, ami konkrétan az utolsó méret a legtöbb fast fashion, és egyébként designer boltban is! Ezért nagyon mérges vagyok, mert Hollandiában és Németországban – ahol a legtöbb sorstársam él – gondolnak arra, hogy van élet 42-es lábon is, és hogy az ekkora lábak tulajdonosa is szép cipőkért kiált. Ha nagy nehezen mégis találok cipőt a méretemben, az nagy valószínűséggel egy hatalmas barna szandál, amit soha nem vennék föl. Nadrágoknál már egy fokkal jobb a helyzet, habár a leárazás idején biztosan nem találunk előnyös fazont, ami ne lenne bokalengető. Még szerencse, hogy egyre több üzlet gondol ránk is. Részvét az alacsony lányoknak, akiknek épp a dolog inverze nehezíti meg a mindennapjaikat.

Lassan 23 évesen kezdem elfogadni a centiket annak ellenére, hogy naponta válaszolok a kosaras kérdésekre, viselem emelt fővel a bámészkodó tömegeket, tűröm a zsiráf vagy colos bókokat és a centik ellenére/miatt mégsem lettem modell. Ma már inkább viccesnek találom ezeket a mindennapos szituációkat és komplett válaszgyűjteményem van a cinikus megjegyzésekre, amiket persze sosem merek elsütni…

Mindemellett van jó oldala is 180 pluszosnak lenni. Segíthetsz, ha valaki nem éri el magas polcon levő tárgyakat, a koncerteken és a színházban is fixen látod az előadást és alapvetően, ha odafigyelsz az alakodra, ez egy szuper adottság. Szóval tényleg el kell fogadni magunkat, ha nem akarjuk örökké a frappáns válaszokon törni a fejünket, amiket aztán úgysem merünk bemondani az idióta zsiráfos poénokra.

Fotó: Vincent van Zalinge (Unsplash.com)

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

“Azt, ami történt velem soha nem fogom tudni feldolgozni” blog

“Azt, ami történt velem soha nem fogom tudni feldolgozni”