Az egyik legdisszonánsabb élmény a nők és a nőiességük közötti viszonyában, hogy mire végre elfogadjuk, megszeretjük a testet, amibe születtünk, a természet csavar egyet a dolgon, és kívül-belül kikezdi szépen… Persze kapaszkodhatunk a szintfenntartásba, tuningolhatjuk – türelemtől, anyagi- és egyéb lehetőségeinktől függő mértékben – de visszatekerni az idő kerekét, és ezt most szépségszerkesztőként mondom, nem tudjuk.
A legfájdalmasabb az egészben, legalábbis nekem, hogy még megvan az érzés, amikor tizenévesen heveny önutálattal néztem a fejem, de igazából minden porcikámat. Rühelltem a zsíros bőrömet, utáltam az oroszlánsörénybe hajló, hajgumiszaggató hajamat. A Culture Beat együttessel nehezen összehozott sztárfotómról a vélt rondaságom miatt körzővel kapartam le a fejem (Hát ez milyen gusztustalan már! –felkiáltással), de ugyanígy idegesített, ha „hülye perverzek” néztek mindenhol, a lapos pillantásoktól azonnal vörösödtem, a fütyülésektől, és visszafordulásoktól pedig már szépen lilultam is.
Évekkel később, a húszas éveimben is szentül hittem, hogy az univerzum direkt csinálja mindezt velem, mert nem vagyok elég jó. És mert bár vannak jobb napjaim, alapvetően ronda vagyok, vagyis a hím, vagy bárminemű figyelemre nem méltó (természetesen gondos anyai önbizalomhiány mintának köszönhetem mindezt, mint sokan mások is). Nekem, és nekik is jobb, ha csak szimplán elmegyünk egymás mellett, nincs flört, összenézés, de pláne nem egyoldalú bámulás. Minden egyes rám irányuló figyelemsugár azt a veszélyt rejtette, hogy a sokszor kilónyi vakolat, a tökéletes frizura, és hibátlan szettek precíz rendje mögött esetleg lesz ideje a természetnek rendet vágni, és felfedeznek valamilyen repedést.
Erősödő önbizalom, csökkenő visszajelzések?
Ma már, a harmincas éveimnek is lassan a nyakára hágok, és nem úsztam meg pár nyakleves nélkül én sem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utóbbi évek történései nem formáltak jó irányban. Miközben veszettül az önismeret, a bulizás, a barátok, a család és a munka ötös tengelyén csapongtam, szépen lassan ráébredtem, hogy az egykor anyám korabeli-nők korosztálya valójában mára már az enyém. A fiatalságnak szóló rengeteg, félig-meddig palástolt irigy néni-tekintetek már elmaradt valahol a kanyarban, de megcsappant a vadásztekintetek száma is pasi oldalról. A szurikátatempóban figyelő férfifejek táborába pedig az idő múlásával egyre karcsúbb korosztály tartozik.
Néha egy-egy pillanatra elkap a szorongás, hogy Jézusom, az nem lehet, hogy ez velem is megtörténjen. Egyszer már csak nem lesznek utánam forgó nyakak, ne adjisten Olaszországig kell mennem, vagy Audrey Hepburnösen (Eliza Doolittle-ként) grimaszolnom kell majd, ha bezsebelnék néhány kóbor tekintetet?
Ha egyszer ránk zárják az ajtót..
Hipochonderként és újságíróként is idő előtt megtalálnak a 40-es, 50-es korosztály drámáját, a „láthatatlanság szindrómát” ecsetelő cikkek, amiben hétköznapi csinos nők, vagy éppen tökéletes formában lévő színésznők vallanak arról, hogy szinte megszűntek létezni a külvilág férfijainak számára.
Elevenen, kétlábon járva, sokszor kifejezetten ápoltan és csinosan tűnnek el szépen ennek a korosztálynak a női a pasik radarjairól, vagyis szűnnek meg vizuális kísértésnek lenni a férfiak számára, drámai jövőképet festve ezzel a harmincas éveket taposó nők számára. Vagyis hiába minden, a test-, arc- és lélekápolás? A fiatalság kultusz kinyírja még a 21. század adta, már-már a fizika határait döngető szépészeti kezeléseket, önismeretet, egészségtudatos, sportos életmódot egyaránt bevető nőket? Hivatalos kutatások szerint 46 évesen érjük el a kort, amikor már a férfiak nem tartják ki hosszan nekünk az ajtót gálánsan, és nagy eséllyel már a buszon sem állnak fel a kedvünkért.
Igazi, egy időben előre szaladó stréber, túlanalizáló, szorongó nő vagyok. Szerencsére kellőképp belazult harmincas végi is vagyok egyben, hogy rájöjjek, mi nők, többek vagyunk, mint számok. Senki nem hiteti el velem, hogy a genetikai alapon víg kedélyű személyiségem (kötelező kivétel a piros betűs napok), és a helyzethez képest magamból kihozott maximum nem jelent majd fájdalomcsillapítót, sőt, akár részben, vagy alkalmanként kezelést erre a láthatatlansági kórra. Ha feljön egy-két kiló, sem tudok olyan satnya önértékelésű lenni, mint huszonévesen, közel tízpontos maxinőként a legsivárabb kapcsolatban voltam…
Gondolom az sem hátrány, vagy épp demotiváló, hogy a családom fele 90 fölötti nőkből áll, akik arcán a mai napig alig akad ránc, maximum, ha harsányan, magukon és a rég eltávozott, vicces családtagokat megidéző sztorikon röhögnek.
A nagyim az átlagos hétköznapokon is jobban fésült, mint én az általános szerkesztőségi jeans dayeken, igaz férfitársaságban bejelentkezés nélkül sosem állítanék be hozzá. Igényes, jó kisugárzású, pedantéria terén maximalista nő, aki maga miatt „teszi pontra magát” minden reggel hatkor. És bár ma, 90 évesen és egy hónaposan már valóban láthatatlan a pasik számára (alig mozdul ki), húsz éve még az orrom előtt akarta felszedni egy idősebb régi ismerőse, a „város legszebb nőjeként” emlegetve, lelkesen dicsérve a tavaszi szélben lebegő rózsaszín ruháját. Azt, hiszem, ha valahogy, hát nekem ezzel a képpel borogatva érdemes nekimenni a láthatatlansági sávnak, persze néhány jó kis arckrémmel, megfelelő étkezéssel, zsírolvasztó és lélekkönnyítő Beautycore-ral, sok folyadékkal és sok baráti röhögéssel megtámogatva.
Fotó: Florian Van Duyn – Unsplash
