2018. december 06. | marieclaire.hu

Tamás Zsuzsa: Kiveszett a női szolidaritás?

Költő, meseíró, szerkesztő. Tamás Zsuzsa kislánya születésnapjára jegyezte le négy évvel ezelőtti emlékét.

1014. április 25-én a Kálvin tér felé sétáltam a Ráday utcában. A munkaügyi központban jártam, és épp hatalmas megkönnyebbülést éreztem: kifogtam egy kedves ügyintézőt, és minden korábbi félelmem – mert féltem rendesen, hogy megalázó lesz, hogy közveszélyes munkakerülőnek tartanak majd, vagy mit tudom én – alaptalannak bizonyult.

Mi tagadás, szorongtam amúgy is. A méhemben volt egy párhetes, milliméterekben mérhető magzat, a méhlepényemen pedig egy nálánál háromszor nagyobb bevérzés. Az orvos szigorú ágynyugalomra ítélt. Szóval a körülményekhez képest „könnyű léptekkel” haladtam a Kálvin tér felé, de elhatároztam, hogy a fejem kiszellőztetésére ennyi séta elég is lesz, és szokásommal ellentétben nem nyargalok el az Astoriára, hanem, ha csak egy megállóra is, felszállok a villamosra.

Nem volt rossz döntés, a villamosra várva megszédültem kissé, és amikor felszálltam, már nem volt erőm állni (ez gyakran előfordul az első hetekben): zsebemben az előkészített jegyet markolászva lerogytam az első szabad ülésre, és épp erőt gyűjtöttem, hogy felálljak és kilyukasszam, amikor elém toppant egy ellenőr. A jegyeket, bérleteket kérte ellenőrzésre, és én félszeg mosollyal nyújtottam felé a jegyemet: elnézést, még nem volt időm kilyukasztani. Esetleg tépjen bele, javasoltam, úgyis leszállok a következőnél.

Az erősen lenőtt hajú „szőke” nő erre hörögni kezdett, hogy én mit képzelek, olyan nincs, és mivel a villamos pillanatok alatt elérte a következő megállót, biztos, ami biztos, beállt az ajtóba, két kezével jobbra is, balra is sorompót képezve. Elnézést, krákogtam mögötte, legyen szíves! De persze nem volt szíves. Én pedig semmiképp nem akartam fennragadni a villamoson: kénytelen voltam megérinteni a karját, hogy valahogy átbújhassak alatta, mire ő kikérte magának a fizikai kontaktust.

A megállóban csatlakozott hozzá „vörös” hajú társa, és amikor kinyitotta a száját, odvas fogai láttán európaiságunkba vetett hitem, amely épp csak bimbózni kezdett a munkaügyi központban tett látogatásom után, szertefoszlott. Nem akarok ezeknek a nőknek a kinézetén élcelődni, de ápolatlanságuk, nyomorúságos fizikai állapotuk beszédes volt, árulkodó mentális állapotukra nézvést is. A vörös amúgy nem avatkozott az „ügyünkbe”, amely ügy tulajdonképpen csak abból állt, hogy én kértem a szőkét, fogja a jegyem és engedjen elmenni, ő viszont nem engedett.

Nem engedett, rám hívott két közterület-fenntartót is. A két férfi szintén nem szólt semmit, noha azt reméltem, némi empátiára számíthatok részükről. Tévedtem. Lesunyták a fejüket, kerülték a pillantásomat. Nem biztos, hogy szégyenükben. Emlékszem, az autósok épp pirosat kaptak, így bádogdobozba zárt nézői is akadtak a jelenetnek. Én nagyon szégyelltem magam. A fülemben dobolt a saját szívverésem, és nem tudtam másra gondolni, csak a kisbabára a hasamban. Hogy nehogy baja legyen. Hogy nem veszíthetem el.

Vajon hány percet töltöttem a „hatalom” négy képviselőjének társaságában? Hány percig állták utamat? Mennyi idő után nyöszörögtem: engedjenek, kérem, engedjenek már el, terhes vagyok…? Micsoda üdvözítő pillanat volt ez számukra! Elengedtek, és övék lett az erkölcsi fölény! A szőke hőzöngését még sokáig hallottam a hátam mögött, ahogy mentem lefelé a lépcsőn. Hogy ő ilyet soha. Soha nem mondana. Soha nem csinálna. Soha nem csinált.  Ő nem szülne csak a… nem tudom, miért. Talán segélyt mondott? Nem szülne a segélyért? Mintha én azért… Mintha bárki azért!

Hazafelé, a buszon, alig tudtam visszatartani a könnyeimet, és otthon aztán hiába meséltem a férjemnek zokogva a történteket, nem sikerült magamból kisírni a megaláztatást. Mondanám, hogy akkor megfogadtam, nem akarok egy olyan világban élni, amelyből kiveszett a női szolidaritás – de nem tudtam én akkor megfogadni semmit. Azóta viszont megnőtt és megszületett az a kicsi, milliméterekben mérhető magzat, és mára négyéves lett. Négy éve ragyogja be mindennapjainkat ez a kislány, a kedvességével, a jó szívével, a korát meghazudtoló együttérző képességével. És ha ránézek, tudom, hogy nem lesz olyan szörnyű hely a világ, míg ő benne van.

Köszönöm, kislányom! Isten éltessen!

Szerző: Tamás Zsuzsa Fotó: Szilágyi Lenke, Belicza László Gábor

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Miért nehéz változtatni az életünkön? a lélek útvesztőiben

Miért nehéz változtatni az életünkön?