Amióta betettem a telefonomba az indiai kártyámat, fontos ember lettem: egyfolytában csörög a telefonom. Ez eleinte nagyon meglepő volt az otthoni nyugis életemhez képest. A baj csak az, hogy nem tudom kivel beszélek és mit akar. A legtöbben alig vagy nagyon hibásan és érthetetlen angol kiejtéssel beszélik a Hindish-t. A beszélgetés általában úgy zajlik, hogy „Hello this is Pradesh/Parvathi/Rupa (Stb) Mam, lsjflahghdlvhlvlldablfynlfbldfjladjllynvlydbld!!!”. Ráadásul eszméletlen az utcai zaj, a járművek folyamatosan tülkölnek és a gyerekeim is 3-an egyszerre szólongatnak (ez utóbbit már megszoktam). Úgyhogy, miután rájöttem, hogy a visszakérdezés nem működik (csak ugyanazt ismétlik), azt a stratégiát választottam a telefonon való kommunikálásra, hogy elkezdem mondani a magamét, pld. „a bútor miatt telefonál?”. Fontos, hogy eldöntendő kérdést tegyek fel, mert a „yes” és „no” még érthető (kivéve persze, hogy itt nemigen illik nemet mondani). Ha az illető mégis nemet mond, egy másik témát vetek fel. Így lassan, de biztosan közelebb kerülünk egymáshoz. Már egész jól megy.
Az elmúlt éjszakákat (amikor a még mindig jet leges gyerekek végre valahára elalszanak) azzal töltöttem, hogy a még ki sem bérelt lakásunkba bútort és egyéb minimálisan szükséges használati tárgyakat keressek interneten (víztisztító berendezés, gáztűzhely, felmosó, stb.). Különböző cégek árasztottak el ajánlatokkal és „Diwali kedvezményekkel” (a Diwali 15-én kezdődő óriási ünnep, amire lázasan készülődik India). Lehet bútort bérelni (egy évre már többe kerül, mintha megvenném), újonnan venni (de csak 80% vesztességgel eladni) és használtan venni visszavásárlási garanciával (40%-on). Természetesen nem lehet mindent egy helyen kapni és rengeteg standard méret van mind ágyban, mind matracban, mind ablakban, mind függönyben. Hol inch-ben, hol centiben, hol feetben adják meg a méreteket, hogy a többségében írástudatlan indiaiak (és szerencsétlen idetévedt magyarok) élete ne teljen unalmasan.
Miután a gyerekeknek az nem program, hogy órákig méregetünk a lakásban, hogy hova mi férne, elvittük őket játszóterezni. Itt az e-mail nem divat és mindent Whatsappon kommunikálnak az emberek, így a bútort végül egy otoriksha-ban száguldozva választottam ki. Egyik oldalamat két narancssárga műanyag pisztoly bökte, a másikat egy palack víz, rajtam és a táskámon egy gyerek ült, közben majd meggyulladtam a mellemet eltakaró kendőben (ezt a trükköt az itteni nőktől lestem el, az idomokat nem mutatjuk) és a 32 fokban. Zötykölődés nélkül sem látok már apró betűt szemüveg nélkül, úgyhogy nagyon kíváncsi leszek a végeredményre.
Vennem kellett egy mobil mobil töltőt (power bank), hogy ne legyek elveszett ember ha lemerül az életfontosságú telefonom. Ez a közlekedésnél különösen fontos. Itt Olá vagy Über taxival közlekednek az emberek. Ez egy applikáció, ami tudja, az ember éppen hol tartózkodik, csak az úticélt kell beírni és kiválasztani, milyen típusú járművet kérünk: otoriksha, közös autó, kis autó, nagy autó. Az otoriksha jön általában a leghamarabb. Azt írja 2 perc, majd amint rábökünk, hogy „megrendelem”, rögtön 17 perc lesz belőle. Jól látható a térképen, hogy épp merre megy a jármű. Inkább megy, mint jön, nem véletlen hát a 17 perc, mely egyszer csak (mire a sofőrnek leesik hol várják), lecsökken egy kb 5 perces 1 percre. Aztán látni, hogy kering vadul, forog ide-oda, … ilyenkor általában megszólal a telefonom és beleszól az angolul egyáltalán nem tudó sofőr (aki általában pont emiatt az angol navigációt is alaposan félreérti):
Ő: „Hallo!”
Én: „Hallo! Olá ?”
Ő: (nagyon csodálkozó hangon) „Á”!!! Olá!!! majd „jlaglgajalfjslígjldfbaljajal”
míg én ezt végig hallgatom, odalépek a hozzám legközelebb eső járókelőhöz és kedvesen oldalba bököm, kezébe nyomom az i phone-omat és felkérem: „Olá!!”. Erre ő a világ legtermészetesebb módján (a meglepődésnek még csak a csírája sem jelenik meg rajta) átveszi a telefont és hosszas intenzív beszélgetésbe kezd az Olá sofőrrel. Minden túlzás nélkül van, amikor ez 10 percig is eltart. Se a járókelő, se a sofőr nem sajnálja erre az időt (mi egy kicsit azért igen). Viszont kárpótol mindet az elsöprő öröm, amikor a mi várva várt Olá sofőrünk végre megérkezik. Az öröm van, hogy kölcsönös és még fotózkodni is kell a Dél-Afrikai magyarokkal (halvány lila gőzük sincs honnan jöttünk, de valamiért többen Dél-Afrikára tippeltek).
A képen egy datolyaszerűséget (Karsa szerint romlott rántott húst) árusító nő Olázik éppen helyettünk. Sajnos kihagytuk a számításból, hogy ő sem tudja hol van a mobil munkahelye, … csak úgy megáll valahol és árul.
Útközben, bár a navigációja mutatja az utat, a sofőr rendszerint alaposan eltéved. Ilyenkor kapcsolunk telefonos segítség üzemmódra, a célállomáson lévő bármely személy megfelel erre. Ezért fontos mindenkitől telefonszámot kérni, akivel az ember találkozik, hacsak 2 percre is.
Még egy bizonyítékom van a mobil és a Whatsapp fontosságára. Miután a lakás tulajdonossal (a csilliárdos cigány törpével) megállapodtunk, hogy a lámpákat kiválaszthatom a lakásba, és semmiképpen nem szeretném az itt szokásos ocsmány, remegő fényű, depresszív neon csövet, 1,5 éjszakánk ment rá, hogy minden helyiségbe megfelelő kinézetű és elég világosságot biztosító lámpát találjak (legalább tízféle foglalat szabvány van és a W-on kívül valami más érthetetlen fény mértékegység is). Nagy büszkén mutogattam az ingatlanos főnöknek, Solomonnak a lámpa linkek listáját, amikor az egész ingatlaniroda hangos nevetésben tört ki: „ez itt így nem szokás, mam, ez egy bérlakás, ahol neont használnak az emberek”. De hisz a tulaj megígérte, kérem beszélje meg vele, erősködtem én. Erre látom, Mr. Solomon egyenként lefotózza a lámpák linkjét a számítógépén és ezeket a képeket küldi tovább Whatsappon a tulajnak. Merthogy ez utóbbi sajnos nem tud e-mailezni. Két kerek órát alkudoztunk az ingatlanirodában, ahol ötünk nélkül sem igen lehetett elférni és egy összetákolt villanyvezeték orrmagasságban lógott, 5 percenként leszakadt kisebb szikrázások közepette. Végül abban maradtunk, hogy másnap elmegyünk együtt a lakásba és megszámoljuk, hány lámpára is lesz szükség (mi ezzel kezdtük az egész műveletet 4 napja). Ma el is mentünk és kiderült, több ventilátor kerül a plafonra, mint lámpa. Annál jobb, kevesebbe fognak kerülni a lámpák, érveltem, de Solomon mindhiába hívta Ramesht (a törpét), ő csak fújta a magáét: minden helyiségbe kapok egy neoncsövet és a többit oldjam meg. Próbáltam megtudni, mennyibe kerülnének ezek a neoncsövek Rameshnek, hogy legalább annyival szálljon be az azóta féláron újra megtalált lámpáimba, de ez már Rameshnak magas volt. Sajnos írástudatlan és a bérlőnek neoncső jár. Pont.
Az ingatlaniroda, a vezeték épp megint leszakadt, ez ellen védekezik a fiatalember, nem a fotózás ellen:
