Elfelejti hol van.
Elfelejti, milyen év és milyen nap van.
Elfelejti a rajongásig imádott Buksi nevét.
Elfelejti, mi volt egykor, hogyan élt.
Elfelejti, hogy vannak unokái, és elfelejti, hogy a ház, amit két kezével épített, és amiben éjszakánként bolyong, az otthona.
Elfelejti, hogy miért ment ki a konyhába, és elfelejti, hogy a bögrének nem a hűtőszekrényben van a helye.
Elfelejti, hova indult, és hogyan jut haza.
Elfelejti, hogy szereti az epret, és elfelejti, hogy hívják.
Hamarosan elfelejt engem is, mert elméjéből egy alattomos kór kiradíroz mindent.
Épp ésszel ezt a folyamatot feldolgozni nem lehet, a tehetetlenség mellé nemcsak fájdalom, de düh, türelmetlenség és őrület is társul. Elfogadni, hogy bár a teste erős, a vérképe hibátlan, még szoríthatom erős kezeit, még láthatom a mindig mosolygó szemeit, elméje rég egy másik bolygón barangol, egy olyan helyen, ahova a bejárás számomra nem engedélyezett.
Már öt éve tart ez a harc, de beletörődni nem sikerül. Gyakran nekifutok az olyan mondatoknak, hogy „Emlékszel, apa, amikor…?” Ő meg csak mosolyog rám, rávágja, »Igen, emlékszem!«, majd hozzáteszi, mennyire örül, hogy ott vagyok (mert az elmúlt negyven év során mindig ezt ismételgette), de a kérdésemre felelni már nem tud. Már nem tudja, hogy mindig sörrel keverte be a palacsintát; hogy vért izzadt velem a matekleckék fölött; hogy ölni akart, amikor először szakítottak velem; hogy a fejemre kente a kihisztizett olasz fagylaltot; hogy ő tanított meg autót vezetni, és megmutatta, hogyan kell felfúrni egy polcot. Már nem emlékszik, hogy a boldogságomért és a boldogulásomért háttérbe szorította sajátját, hogy így lett nekem lakásom, autóm, fővárosi életem – és így maradt neki álom Peru, a kertes családi ház meg a bernáthegyi. Már nem emlékszik, hogy első helyre mindig a családja került, akinek az összes mozdítható csillagot lehozta az égről. Már nem emlékszik, mennyire szeretett apa lenni, hogy mennyi közös dolgunk volt együtt; hogy nemcsak cinkostársam és bizalmasom, de a világítótornyom is volt, ami mellett bármikor kiköthettem.
Amikor elfogy a türelmem, amikor kimerülnek az idegeim, amikor emelt hangon válaszolok, és haragszom rá, mert kétpercenként megkérdezi ugyanazt, mert minden mozdítható apróságot titkos helyre rejt, mert cukor helyett sót tesz a kávéba, és éjszakánként zseblámpával a világít az arcomba, mélységesen elszégyellem magam, és ezekbe az emlékekbe kapaszkodom.
Nem tudom, meddig tarthat mindez, nem tudom, mi vár még rám, megnyugvást csak az ad, hogy sikerült időben elköszönnöm tőlem. Kimondtam és leírtam, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ő lett az én édesapám. Akkor még nem tudtam, már nincs sok időnk.
