Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy néhány hét múlva egy kisbaba (a mi kisbabánk) alszik majd az öltözőszekrény mellett álló kiságyban. Nézem az ágyat, a pelenkázót, a plafonról lógó Adamo-hintát, próbálok mindegyikbe gyereket vizualizálni, és egyszerűen nem megy. Már úgy megszoktam, hogy itt van a hasamban, hogy úgy érzem, örökké terhes maradok, nem mintha erre vágynék, mert kilenc hónaposan már tényleg elég fájdalmas a létezés, nincs igazán kényelmes pozíció, pláne ha alvásról van szó. Sűrűsödnek az orvosi vizsgálatok, ilyenkor már hetente kell menni CTG-re, leveszik az utolsó labort és megcsinálják a hüvelyváladék-tenyésztést – ilyenkor ellenőrzik, hogy nem tenyészik-e ki a B-csoportú Streptococcusbaktérium, mert ha igen, akkor antibiotikum adagolása mellett kell szülni, ezzel is minimalizálva a baba megfertőződésének esélyét. Szerencsére az eredmény negatív, és úgy tűnik, a korábban húgyúti fertőzést okozó E-colit is sikerült kikezelni. Szóval úgy fest, minden készen áll a hüvelyi szülésre, aláírom a kórházi papírokat, megvesszük az utolsó szükséges holmikat a kórházi táskához. Összekészítjük a picike ruhákat, amikben hazahozzuk majd a babánkat, még ellenőrizzük a gyerekülést és csinosítgatjuk a gyerekszobát. Megrögzötten figyelem a testem és a hasamban mozgó babát, hogy adnak-e valami jelet, de minden annyira nyugodt, nem észlelek semmi változást. Pedig elolvastam a szülés összes előjelét, folyton nézem a vécékagylót és a fehérneműimet a távozó nyákdugó után kutatva, várom az első fájásokat, vagy hogy elfolyjon a magzatvíz, netán legalább valami jóslófájás jelentkezzen, de csak annyi történik, hogy néha rövid időre bekeményedik a hasam, aztán újra visszapuhul. A szülésznő kedvesen megjegyezte, hogy erre ne alapozzak jelként, és hogy első babánál ne is nagyon várják olyat: ezek a babák egyszer csak úgy döntenek, hogy megszületnek, és kész. Miközben várakozom, próbálom elfoglalni magam, szerencsére itthonról még a 38. héten is gond nélkül tudok ugyanúgy dolgozni, bár tény, hogy megint nagyon fáradékony vagyok, minden délután alszom néhány órát a kanapén.
Közben néha belém hasít a félelem, hogy mégis mennyire fog fájni a szülés, hogy minden rendben lesz-e, hogy fogom bírni. Vicces belegondolni, hogy míg az elején nagyon határozott elképzeléseim voltak arról, hogy milyen szülést szeretnék – természetesen, beavatkozások nélkül, zenével, diffúzorból párolgó illóolajjal, labdán, zuhany alatt vajúdva, satöbbi –, a végére eljutottam oda, hogy teljesen mindegy, mi lesz, legyen úgy, ahogy Julinak a legjobb. Legyen egészséges és boldog, és akkor felőlem a fülemen keresztül is kihúzhatják belőlem. Lehet, hogy itt kezdődik az igazi anyává válás.
Persze nem bírom megállni, hogy ne olvassak/hallgassak szüléstörténeteket, pedig pontosan tudom, hogy az valaki más szülése, az égvilágon semmilyen következtetést nem tudok levonni belőlük arra vonatkozóan, hogy velünk mi lesz. Múltkor, amikor a szülészeten vártam a szokásos vizsgálatokra, hallottam, ahogy megszül egy kismama, akkor hallottam először nőt vajúdni, a ritmikus összehúzódásait egészen pontosan le lehetett követni a szakaszos, fájdalmas ordításokból. Amikor ordított, éreztem, hogy én is ösztönösen összehúzom a szemöldököm, annyira egyértelmű volt, hogy ez most nagyon fájhat neki. Aztán a szülésznő egyszer csak kihozott egy apró, textilekbe csomagolt kis testet, és néhány pillanatra felmutatta a folyosó végén eksztatikusan remegő nagymamának, és akkor még kívülről is úgy tűnt, hogy azért megéri a dolog.
Szóval inkább próbálok bízni az ösztöneimben, mármint abban, hogy vannak, vagy legalábbis a megfelelő pillanatban valahogy lesznek, mert egyelőre fogalmam sincs arról, milyen érzés lehet „nyomni”, hogy menni fog-e a légzés. És próbálom elképzelni a gyerekünk arcát, hogy meglátom-e majd benne magunkat, hogy tényleg úgy érezzük majd, már ismerjük egymást. Szerintem itt a végén a legnehezebb a bizonytalanság, egyrészt bizonytalan az egész szülés, másrészt fogalmad sincs, hogyan kalkulálj az időddel: még bő egy hetem van a munkáim leadására vagy mondjuk két napom? A másik, ami nem teszi könnyebbé ezt az időszakot, hogy a rokonok és barátok – persze kedvesen – naponta megkérdezik, hogy „egyben vagy-e?”, meg hogy „van-e már gyerek?”, és őszintén szólva már alig merek felhívni valakit, mert tudom, hogy mindenki csak egyetlen hírt vár tőlem. A család készenlétben áll, hogy mikor kell rohanni a kórházba, de ugyanúgy ülök itthon, esetleg jobb esetben elsétálok valami közeli kávézóig. Várok, és közben próbálok türelmes lenni, azt hiszem, nincs más választásom.
