A természet nagyon okosan kitalálta ezt az egészet: a terhesség utolsó néhány hete egyszerűen annyira kellemetlen, hogy az még a szüléstől való félelmeket is felülírja. Nem hiszem, hogy van olyan nő, aki a 39. hétben azt gondolta, simán ráhúzna még fél évet, ellenben sok olyannal beszéltem, aki az utolsó három hétben már minden nap azért imádkozott, hogy szülessen meg a gyereke. És sok olyannal is, aki a végén már mindenféle természetes szülésindító módszert kipróbált ennek reményében.
Persze egy ponton én is elkezdtem cikkeket olvasni, videókat nézni és ismerősöket kérdezgetni a témában, és viszonylag hamar ki is rajzolódtak a legnépszerűbb módszerek: bábakoktél, lépcsőzés, fűszeres ételek, gyógynövények, szex. És bár kevesebbszer jött fel, de néhányan esküsznek a mellbimbó stimulálására is, ami elvileg oxitocint szabadít fel a szervezetben, és ezzel beindítja a vajúdást (mert hogy amúgy is ez a hormon indítja be a vajúdást). Egy darabig távolságtartással figyeltem ezeket, egyrészt mert még a szenvedés ellenére is valahogy szemét dolognak éreztem, hogy módszeresen megpróbáljam kiűzni magamból a gyerekem, mintha valami élősködő lenne, másrészt nem is igazán hittem ezekben. Alaposabb utánajárás után kiderült, hogy nagyon-nagyon kevés a tudományos bizonyíték az egyes módszerek mögött, vagy rosszabb esetben egyáltalán nincs – vicces módon egyedül a szex az, aminek szülésindító hatását sikerült néhány kutatással igazolni, de hát azt az utolsó hetekben már egészen biztosan nem jókedvedben csinálod.
Szóval először a „puhább” módszerekkel kezdtem próbálkozni: igyekeztem rávenni magam több rövidebb-hosszabb sétára, gondoltam, az mindenképpen jó ötlet, még akkor is, ha a szülés nem indul meg. Ezzel csak az a baj, hogy itt, a legvégén, amikor a baba már „leszállt” és beékelődött a medencébe, elképesztően tudja nyomni a medencefeneket, ami néha tényleg olyan, mintha hirtelen kést szúrnának a vaginádba. És amikor tíz méterenként jön egy ilyen érzés, akkor tényleg mérlegeled, hogy inkább kivárod otthon a kanapén, amíg magától úgy dönt, hogy meg akar születni.
A másik ilyen erőtlen próbálkozásom a fűszeres ételekkel volt, de az is főleg azért, mert amúgy is szeretem a mexikóit meg az indiait, ennek viszont az a hátulütője (mindennek van ám), hogy elég durván tudják fokozni az egyébként is kritikus méreteket öltő gyomorsav-termelődést, szóval megint csak nem biztos, hogy megéri. Pláne, hogy szerintem ez egyáltalán nem is működik. Vannak, akik 1-2 pohár vörösbort vagy pezsgőt javasolnak, de erre valahogy nem tudtam rávenni magam – nem mintha nem esne elképesztően jól egy pohár ital, de úgy vagyok vele, hogy ha később sem akarom pálinkás kenyérrel altatni, akkor most sem szeretném alkohollal távozásra bírni. Vannak még mindenféle teák, meg a híres-hírhedt bábakoktél, és annak szintén alkoholtartalmú verziói, illetve a ricinusolaj, amiről azt hallottam, kimondottan kockázatos is lehet, részben például azért, mert iszonyúan meghajt, és gyerek helyett végül valami egészen más jön ki belőled, és ez akár a kiszáradás szélére is sodorhat.
Furcsa módon a mai napig nem tudják pontosan, mitől indul meg egy szülés, de állítólag magzati hatásra történik – mindenféle hormonok kiválasztásával –, vagyis maguk a babák döntik el, hogy mikor érzik alkalmasnak az időt. Ebben egyébként van valami lenyűgöző, sőt megható, és ennek fényében jó ötletnek is tűnhet sürgető praktikák helyett inkább a gyerekre bízni a dolgot, már csak azért is, mert ha a dolog az ő „döntése”, talán a szülés is simábban megy majd (gondoljunk csak a sokszor császárral végződő oxitocinos és burokrepesztéses szülésindításokra). Igyekszem én is erre gondolni, és időd adni a gyerekemnek, hogy ő készen álljon, mert ehhez mégiscsak ketten kellünk, egy kisbabának a születés ugyanolyan kemény munka, mint az anyukáknak a szülés. Különben talán jobb is hamar megtanulni, hogy itt a gyerek irányít, mert úgy sejtem, ez akkor sem lesz másképp, ha végre valahára elhatározza, hogy megszületne.
