Interjú Szontágh Julie-vel, a Látomás üzletek vezetőjével
Félig francia, félig magyar. A Látomás üzletek tulajdonosa és vezetője. Stílusos, jó kedélyű nő, aki imád fröccsözni a belvárosban, örökké úton van, és hihetetlen üzleti érzékkel és magabiztossággal navigál a leglehetetlenebb körülmények között is. A boltjai azért népszerűek, mert jó árakon nagyon exkluzív és kényelmes holmikat kínálnak. Más kérdés, hogy nagy váltások, kemény harcok előzték meg a mai sikert. Erről és a magyar divatról beszélgettünk Szontágh Julie-vel.
 |
| Szontágh Julie |
Nyilván furcsán hangzik, de nekem pont akkortól kezdett kifejezetten jól menni, éppen 2007–2008-tól, amikor váltottam egy nagyot. Nem mondanám, hogy nem érezzük a válságot, de elenyésző.
Részben. Az, hogy egy bizonyos árkategórián felül nem árulunk a Látomás üzletekben, teljesen tudatos. Tudnék én csillagászati árú, gyönyörű, márkás dolgokat is behozni, ha akarnék. Legutóbb például lélegzetelállítóan szép táskákat hoztam, drágábbak is a szokásosnál. Nem is adjuk el. Az a tapasztalatom, hogy nagyjából négy- és hétezer forint között megveszik az egyes ruhákat, de tízezerért már nem. Azért megy jól a bolt, mert megfizethető, de jó minőségű, kisszériás dolgokat árulok. És ami a legfontosabb: nagyon sűrűn frissítünk, újítunk.
Persze. Azt mindenki más is meg fogja venni, hordani fogja. Ráadásul nem frissítenek olyan tempóban, mint én, és az áraik is egyre magasabbak. Én nagyon megbecsülöm a vásárlóimat, szerintem ezt értékelik.
 |
| Üzlet a Dohány utcában |
A hazai tervezők ruháitól végleg elköszöntél?
Végleg. Nem árulok már magyar tervezőtől ruhát, és nem is szeretnék.
Csip-csup problémáknak tűntek ezek – nekik. Én viszont nem tudtam építeni a kiszámíthatatlanságra. Sokan képtelenek voltak időre dolgozni, nem voltak számlaképesek, a ruháik nem megfelelő minőségű anyagokból készültek. Olyan ruhákról beszélünk ráadásul, amelyeket nehéz volt eladni is, mert hiába néztek ki jól vállfán, ha felvéve kényelmetlenek, hordhatatlanok voltak, és a varrásuk is slendrián. Ezekért a cuccokért viszont iszonyú magas árakat kértek, mondván, ők „dizájnerek”. Egókat lenyomni egyszerűen nem az én feladatom. Rossz volt ez az állandó veszekedés mindenkinek: nekik, nekem, pláne a vásárlóknak. Elegem is lett.
Nem szeretnék általánosítani, csak arról beszélhetek, amit annak idején, kábé 2007-ig tapasztaltam. A magyar tervezők egy része finoman szólva is túlértékeli a saját munkáit,
a tervezés során nem a vásárlókra gondolnak, hanem magukra, hogy milyen lookbookot fognak készíteni, hogy hogyan nézzen ki a logójuk, a website-juk, hogy hol fogják bemutatni a kollekciójukat, nem pedig arra, hogy az adott ruhákat majd valaki viselni is szeretné. Nem baj, ha a ruha kényelmetlen, ha szúr, ha az első mosásnál megadja magát – szerintük –, a körítésre sokkal nagyobb energiát fordítanak. A mostani Látomás-ruhákat jó szívvel adom el, mivel én csak azokban járok, ahogy az összes, nálam dolgozó lány is. Pontosan tudom, milyenek felvéve, milyenek kimosva, milyenek hosszú távon. Ezért is vállalok garanciát mindenre, mert tudom, hogy nem lesz velük probléma. Ha valamelyik modellel mégis felmerül bármilyen gond, kérdés nélkül visszaveszem, kicserélem, visszafizetem, kijavítom. Jóval többet ér a vásárlóim bizalma, mint egy hibás szériaruha. De visszatérve a magyar tervezőkre: lehet, hogy azóta nagy váltás történt, és ezek már nem aktuális problémák. Számomra ez már kevésbé érdekes, nem igazán követem a hazai divateseményeket.
Talán most virágzik fel éppen, igen. Tény, hogy az újabb dizájnergeneráció sokkal profibbnak tűnik. Engem azonban már nem érdekel a divatiparnak ez a szűk szelete. Amikor elkezdtem külföldre utazni beszerzőtúrákra, megnyíltak előttem a ruhaipar kapui, és a magyar tervezők munkái már nem tűntek annyira fontosnak vagy pótolhatatlannak. Öt éve meghúztam egy vonalat, azóta teljesen máshonnan szerzem be a ruháimat. És minden azt igazolja vissza, hogy jól döntöttem.
Imádom, a munkám legjobb része. Sajnos nagyon ki vagyok szolgáltatva a forint–euró árfolyamnak, ez érzékeny része az üzletnek sajnos. A gyártó országokba járok elsősorban, a Közel-Keletre, a Távol-Keletre, márciusban utazom Olaszországba, illetve Kínába, ez utóbbiba nem a ruhák, hanem elsősorban bizsuk miatt. Bizsut mindenki Kínából hoz, és ott gyártat. Mindenki, a legnagyobbak is. Én odamegyek, helyben válogatok, helyben vásárolok, első kézből tudom leellenőrizni a készleteket. A ruhaipar is hasonlóan fest: Európában nincs nagyon gyártás. Nagyjából mindenki mindent vagy Ázsiában vagy a Közel-Keleten csináltat, újabban Pakisztán, Banglades, Marokkó, Tunézia is kedveltek lettek. A legfontosabbak persze a kontaktok, a kapcsolati háló. Ugyan én sem tudok mindig az egyes gyártókig eljutni, de vannak forrásaim, akik viszont közvetlenül a gyárakkal állnak kapcsolatban. Ez az igazán nagy meló: idáig eljutni, ezekre a forrásokra rátalálni, és kiépíteni a kapcsolatokat.
Igen, van egy fix vonal, de mindig megyek újabbak és újabbak után. Folyamatosan bővíteni kell, nálam ez alapelv. Vannak például török nagykeres barátaim, akikkel el tudok jutni más országokba is, olyan helyekre, ahová egyedül mondjuk nem mennék. Persze vannak helyek, amelyeket nemhogy alaposan felderíteni, de bejárni is fizikai képtelenség. Ráadásul ez a munka óriási logisztikai művelet is: listákat szoktam vezetni, hogy hol mit válogattam ki, hány pakkot hagyok az egyes helyeken. Sokszor csak az egynapi munka, amíg az összes holmimat felszedem kisteherautóval, rendszerezem és feladom.
Ezt csinálja mindenki más. Tele van a város mindent megmondó divatgurukkal, bennfentes fashionistákkal és önjelölt trenddiktátorokkal. Igen, én elsősorban kereskedő vagyok, nem több, nem kevesebb. És minden előzetes tervem ellenére is több boltot viszek, több alkalmazottért vagyok felelős, megnyílt a férfirészleg is, rengeteget utazok, sok pénzről kell döntenem… Mindezt úgy, hogy annak idején, a 90-es évek végén, amikor ideköltöztem, nekem ez csak egy jó ötletnek tűnt, próba-szerencse alapon vágtam bele. Dehogy akartam én „birodalmat” építeni, meg ennyi felelősséget a nyakamba venni! Meg is ijeszt néha.
Oké, pont az ellenkezője. A lakásom, ahol berendeztem a férfirészleget (Friday’s Wear), már az indítás után annyira kicsinek bizonyult, hogy ki kellett vennem erre a célra egy másik lakást. Most költözik a férfirészleg a Nyár utcába. Abszolút nem számítottam ekkora érdeklődésre. Eredetileg a haverjaim könyörögték ki, hogy indítsak már el egy pasis boltot is. Vacilláltam egy ideig, de addig jártak a nyakamra, míg végül beadtam a derekam. A saját lakásomban alakítottam ki egy részt, gondoltam, oda majd jöhetnek a barátok, a vásárlóim a párjaikkal, lesznek nyílt napok, vagy bejelentkezés alapján lehet feljönni válogatni. Már az első alkalommal annyian jöttek, hogy nem fértünk el.
Nagyon érdekes. Is-is. Nemrég például két bankfiókvezető öltözött fel nálam. A koncepció abszolút ugyanaz: stílusos, hordható, exkluzív cuccok normális árakon. Van egy réteg, aki abszolút nyitott erre, és nagyon hálásak, amiért megfizethető áron tetőtől talpig fel tudnak nálam öltözni olyan cuccokból, amelyek nem fognak szembejönni. Szóval igen, költenek erre, és imádják, hogy egy lakásba kell feljárni, csak adott napokon, és nem taposnak rajtuk ezren egy nagyáruházban. Sőt most már családok is jönnek, apuka, anyuka, gyerekek.
Ne, ne is mondd. Már most érzem, hogy ez lesz a következő lépés, hogy ezt is meg fogom csinálni. Gyerek- és kismamaruhák. Pedig ami van, azt is alig győzöm. Féken kell tartani magam, és észnél kell lennem. Persze, borzasztó jó lenne tető alá hozni, biztosan működne is, de nem akarok én rámenni erre a munkára. Az első Látomás üzlet után már a másodikba sem akartam belevágni, olyan jó volt végre egymagam lenni, tervezőktől és főbérlőktől függetlenül. A második után meg már úgy voltam vele, hogy két üzlet tök béna, három az igazi. És a harmadik után a nyakamba vettem a férfivonalat is. Őrület. Nem szólhat minden erről. Családot akarok én is, férjet, gyerekeket, ennyit meg képtelenség család mellett vinni a vállamon. Meglátjuk.
Ellenkezőleg. Azt mondják, hogy ne mozduljak el innen, Franciaországban sem túl rózsás most a helyzet. Lyon ehhez képest szerintem is unalmas város, Budapest pezseg, kulturálisan nagyon a topon van. Olyan helyek, romkocsmák vannak itt, amilyenek sehol máshol. Imádom ezt a várost. Én jól élek itt, itthon vagyok, és elég sokat utazom ahhoz, hogy ne is legyen hiányérzetem.
Tolerancia. Tempó. Rugalmasság. Precizitás. És a legfontosabb: első a vásárló!
Szöveg: Fiáth Marianna
