2013 úgy fog bevonulni a cannes-i filmfesztivál történetébe, mint az év, amikor a melegtéma megszűnt rétegtéma lenni. Michael Douglas frenetikus alakítást nyújtott a meleg Liberace szerepében, az Arany Pálmát pedig egy leszbikus szerelmesfilm kapta.
A 66. cannes-i filmfesztivál szokatlanul esős, hűvös idővel, kicsit borongós hangulatban indult, de aztán kisütött a nap, a vörös szőnyegre és a vásznakra is megérkeztek a nagy nevek, a végén pedig Steven Spielberg zsűrije sokakat meglepett azzal, hogy nagyon bátor döntést hozott a fődíj odaítélésével.
Aki netán azt hiszi, hogy Cannes csak a világ eldugott sarkaiból származó, szűk közönséget megmozgató, „elborult” művészfilmekről szól, az a hivatalos programon végigpillantva rögtön megbizonyosodhat róla, hogy ez nem így van: az idei huszonkét filmből nem kevesebb mint kilenc amerikai vagy angolul beszélő volt, és többségük nagy sztárokat vonultatott fel. A nyitófilmnek választott A nagy Gatsby rögtön Leonardo DiCapriót, Carey Mulligant és a 20-as évek dekadens partijait varázsolta a vörös szőnyegre: a premieren korhű jelmezbe bújtatott tánckar alapozta meg a hangulatot.
A talmi csillogás egyébként visszatérő téma volt a fesztiválon: Sofia Coppola Lopom a sztáromjában a jókislányból nagyon meggyőzően sekélyes rúdtáncossá átvedlő Emma Watson és barátai fosztogatták sztárok otthonait, a La grande bellezza című olasz versenyfilmben a római elit léhűtő életmódjába kóstolhattunk bele, a Behind the Candelabrában pedig a Michael Douglas által megformált, talpig flitterbe és prémbe göngyölt zongoristának, Liberacénak a magánélete tárult fel előttünk.
De a fesztivál végére egyértelművé vált, hogy az idei rendezvény úgy fog bevonulni Cannes történetébe, mint az év, amikor a homoszexualitás megszűnt periferikus téma lenni, és bekerült a középpontba. Amikor a Behind the Candelabra sajtótájékoztatóján arról faggatták Michael Douglast és Matt Damont, hogy nem tartották-e túl rizikósnak, hogy meleg szeretőket játsszanak, Douglas könnyektől elfúló hangon válaszolt, annyira megilletődött arra emlékezve, hogy mekkora ajándék volt számára torokrákjából felépülve ez a szerep. A rendező, Steven Soderbergh pedig arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ötven év múlva valószínűleg már nem is fogják érteni az emberek, hogy miért volt egyáltalán kérdéses a melegházasság engedélyezése (Franciaországban éppen a fesztivál alatt fogadták el az azonos neműek házasodását lehetővé tevő törvényt).
Damonnak és Douglasnek ugyan nincs szexjelenete a filmben, a köztük levő intimitás nagyon is tapintható és átélhető. Az ilyenfajta szemérmesség azonban nem mondható el a fesztivál további melegtémájú filmjeiről. Az Un Certain Regard nevű szekcióban vetített, L’inconnu du lac (Idegen a tónál) meleg férfiak tóparti találkahelyén játszódik, ahol a figurák szenvedélyes szexet és intimitást is keresnek. A film finoman szólva nem fukarkodik a férfi nemi szervek látványával, de sosem válik öncélúvá, és a szekció zsűrije meg is ítélte neki a legjobb rendezés díját.
A legnagyobb visszhangot viszont a Mission Impossible – Fantom protokollnak köszönhetően már nemzetközileg is ismert Léa Seydoux és az újonc Adele Exarchopoulos főszereplésével készült leszbikus szerelmesfilm váltotta ki. A háromórás La vie d’Adele (Adele élete) egy fiatal lány útkeresését meséli el, megtűzdelve hosszan elnyújtott, valódi szexjelenetekkel, amilyeneket eddig csak pornófilmben lehetett látni. Steven Spielberg, akiből sokan hagyományosabb, óvatosabb választást néztek volna ki, egyáltalán nem volt szégyenlős, és zsűrije nemcsak hogy a filmnek ítélte az Arany Pálmát, de ügyesen kicselezve azt a cannes-i szabályt, hogy egy film csak egy díjat kaphat, megosztva adományozta a rendezőnek, Abdellatif Kechiche-nek és a két főszereplőnek, ezzel is elismerve a két fiatal színésznő hiteles, megalkuvásmentes alakítását.
Szerző: Bujdosó Bori
