Vannak olyan mondatok és gesztusok, amelyek egy életre belénk égnek. Amelyeket szó szerint fel tudunk idézni, mert olyan helyzetben hangzanak el, amikor nagy a tét. Ilyenek lehetnek a kórházi kezelések, beavatkozások körüli időszakok is, amikor saját magunk, születendő gyermekünk vagy valamelyik szerettünk egészségéért aggódunk. Elinor Cleghorn Szenvedő nők című könyve tulajdonképpen ezeknek a mondatoknak az eredettörténete: arról szól, hogyan kezelték félre a nőket a nyugati orvoslás több évszázados történetében – az ókortól napjainkig. Hogy a nőket érő, sokszor felszínes és megbélyegző vagy kirekesztő diagnózisnak milyen ára van.
Idegileg labilis, középkorú nő
A szerző saját betegsége – és félrekezelése – okán kezdett el foglalkozni a témával. Tünetei egyre erősödtek, mire tíz év után lupuszt diagnosztizáltak nála. Ez egy olyan autoimmun betegség, amelynek következtében az immunrendszer saját szöveteit támadja meg és túlburjánzott, felesleges fehérvérsejteket termel.
Sok más nőhöz hasonló helyzetben találta tehát magát Elinor Cleghorn, amikor hosszú éveken át úgy kezelték, mintha a tünetei pszichoszomatikusak lennének. Miközben megtanult együtt élni kiszámíthatatlan betegségével, kutatni kezdte az orvoslás történetét. Szenvedésre, misztifikációra és téves diagnózisok frusztráló örökségére bukkant. Alapos kutatómunka eredményeképpen megírt könyvében több irányból közelítve, kronologikus sorrendben járja körül azokat a mítoszokat és gyógyítási tradíciókat, amelyek a nőket érik és érték az egészségügyben az évszázadok, évezredek során. Abból indul ki, hogy mennyire nem veszik komolyan panaszaikat; hogy mennyire természetes a nyugati orvosi tradícióban, hogy a szenvedés valami szerves, egyetemes női örökség, ami pusztán a női mivolt selejtes, hibás, férfiakétól nagyban különböző adottságaiból és gyengeségéből ered.
Azt, hogy a női paciensek lenézése vagy a fájdalmaikhoz kapcsolódó sztereotípiák nemcsak a középkorban léteztek, hanem napjainkban is, azt Elinor Cleghornhoz – és sok más nőhöz – hasonlóan én is megéltem. Nőgyógyászati rendelőben, szülészeten, gyerekorvosnál, baleseti sebészeten… Mind közül a legmaradandóbb megjegyzést tavaly júliusban kaptam a két hónapos lábsebészeti kontrollon. 2022 májusában három lábközépcsontom tört el az ötből, ebből kettőt fémkapoccsal raktak össze, szóval kemény, fájdalommal teli idők voltak, amelyek következményeit a mai napig viselem. A vérkeringés a lábfejemben nem akart helyreállni, duzzadt, piros volt és rettenetesen fájt továbbra is. Amikor a sebészem – végre – kezembe nyomta a beutalót a rehabilitációs osztályra, ezzel a mondattal bocsátott utamra: „Valószínűleg Sudeck-szindrómája van. Ez egy vérkeringési zavar, ami leginkább – nem tudjuk, miért – idegileg labilis, középkorú nőkre jellemző.”
Azt hittem, rosszul hallok. Ekkor harmincöt éves voltam (persze, nem mintha sokat számítana). Két gyereket neveltem egyedül, próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a lábam talán már soha nem lesz a régi, két hónapja állandó kínzó fájdalommal éltem együtt, bármifajta gyógykezelés, fájdalomcsillapítás (azt javasolták, szedjek paracetamoltartalmú gyógyszert) vagy rehabilitáció nélkül, másokra utalva, kevés segítséggel. Attól, hogy nem kellett volna már fájnia, még fájt. Attól, hogy már nem ott kellett volna tartanom, még mindig nem tudtam járni.
Az orvosom „diagnózisa” után azonban összeomlottam mentálisan, mivel a mondatait – magyar egészségügyben szocializálódott nőként – rendes, fegyelmezett betegként magamra vetítettem: miért gondolhatta, hogy idegileg labilis vagyok? Tényleg azért nem gyógyul a lábam, mert defektes az idegrendszerem? Napokig emésztettem magam. Az volt az óriási szerencsém, hogy valóban beutalt aznap a rehabilitációs osztályra, ahol a (női) gyógytornászom, a fizikoterápiás asszisztensek (egytől egyig nők) és a rehabos doktornő végre komolyan vették a fájdalmaimat, a fájdalomcsillapító kúra és a gyógykezelések után nyolcan-kilencven százalékosra helyrejött a lábfejem. Ám a helyzet nemcsak felém volt roppant kellemetlen, hanem mert a sebészem hozzáállása arról is árulkodott, hogy ők, a jórészt férfi sebészek az emeleten egyáltalán nem konzultálnak a rehabilitációs osztály (többségében női) orvosaival és gyógytornászaival, akik – szerintem meglehetősen szimbolikus módon – a földszinten és a rettenetes állapotú alagsorban kaptak helyet.
A Szenvedők nők rengeteg, ennél is súlyosabb történelmi példával, történettel és adattal alátámasztva kíséri végig azt a folyamatot is, hogyan működtek a női gyógyítók az orvoslás perifériáján és maradtak is ott évszázadokig – ha éppen nem boszorkányként üldözték (és égették el) őket. És bár ezen az időszakon már túl vagyunk, a bemutatott esetek is alátámasztják: vannak olyan hagyományok és beidegződések az orvostudományban is, amelyektől nehéz eltávolodni, és amelyeket annyira megszoktunk, hogy talán észre sem vesszük, ha nem csap az arcunkba annyira kíméletlenül, hogy az már eléri az ingerküszöbünket.
Szöveg: Laborczi Dóra Fotó: Getty Images
A teljes cikket keresd a friss Marie Claire-ben!
Charlize Theron Marie Claire 2023/7 címlap
