Szóval Adam, miért is mondtál igent erre a szerepre?
Michaellel (Michael Mann, a Ferrari rendezője – a szerk.) egy évvel korábban ismerkedtem meg, és nyilvánvalóan szerettem volna együtt dolgozni vele. Elküldte ezt a forgatókönyvet, elolvastam, és bár akkoriban még nem sokat tudtam a Ferrari autógyár alapítójáról, a karaktere egyszerre tűnt ijesztőnek és izgalmasnak: a történet 1957-ben kezdődik, amikor csőd fenyegeti a cégét, gyászolja a fiát, viharos a házassága… De Michael miatt nem volt kérdés, hogy elvállalom a szerepet.
Milyen érzés volt vezetni a régi versenyautókat? Ráadásul biztonsági öv nélkül!
Biztosítási okokból nem engedték, hogy vezessem őket. Tudod, a filmkészítés varázslás, és nem akarták, hogy kárt tegyek a legfontosabb összetevőkben. A forgatás előtt kipróbálhattam Ferrarikat, de persze újabb modelleket. A film elején sem én vezetek, vontatnak. Ismétlem, nem engedték, hogy hozzájuk nyúljak! De így is érezhető volt, mennyire veszélyes lehet vezetni ezeket a régi versenyautókat. Biztonsági öveket nem hanyagságból nem használtak akkoriban, egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig nem volt szokás. Úgy vélték, hogy ütközés esetén még mindig jobb, ha a vezető kirepül, mintha beszorul a volán mögé.
Most, hogy része voltál egy ilyen filmnek, amely bepillantást enged a Forma–1 világába, másképp tekintesz a versenyautókra?
A versenyzők gondolkodásmódja sokkal jobban izgatott, mint az autók teljesítménye. Persze nem kérdés, hogy lenyűgöző technológiai megoldásaik voltak már 1957-ben is – különösen a Ferrarinál. Amikor a forgatás előtt kipróbálhattunk versenyautókat, feltűnt, hogy a pilóták abszolút a pillanatra koncentrálnak, arra, ami éppen most történik. Nincs helye álmodozásnak, a figyelem és a fókusz elvesztésének, mert azzal veszélybe sodorják magukat, garantáltan karamboloznak. Szóval ennek a felfogásnak az elsajátítása jól jött a karakteremhez. Enzo Ferrari nagyon impulzív, ösztönösen cselekszik és egyedül dönt, mert exversenyzőként ehhez szokott. Meg kell birkóznia a gyásszal, hiszen hozzá közel álló embereket veszített el. Nemcsak a fiát, hanem a csapattársát is, aki abban az autóban halt meg, amelyet ő tervezett. A veszteségek feldolgozásához ő is ezt a gondolkodásmódot hívja segítségül, csak a jelenre koncentrál. Michael állandóan azt magyarázta, hogy a versenyautó motorja olyan, mint a film, és igaza van: rengeteg darabnak kell a helyén lennie, majd a megfelelő pillanatban szinkronban üzemelnie, de az emberi intuíció és reflexek hiányában kétesélyes, hogy végül tényleg működik-e. Ám ha a filmkészítésben minden együtt áll, az gyönyörű. Ezek a járgányok pedig vezethető óraművek, mondhatni, mozgó műalkotások.
És nem kaptál kedvet az autóversenyzéshez?
Imádom az autókat. Fiatalkoromban nem telt rá, de most van egy pár. Az autóversenyzés a film előtt is érdekelt, de most már másképp nézek a pilótákra. A NASCAR vagy a Forma–1 nézőjeként csak az láttam, hogy száguldanak az autójukkal körbe-körbe, arra nem gondoltam, mentálisan és fizikailag mennyire megterhelő ez nekik, hogy micsoda csapatmunka van mögötte, na meg a technológiai háttér… Talán túlzok, de művészet ez is.
Milyen autóid vannak?
Nem lenne szabad mondanom, de van egy Porschém. Gyönyörű.
Adam Driver a Ferrari című filmben, amit december 28-án mutatnak be
A filmben Enzo Ferrari sikeresnek mondható, mégis időről időre kudarcot vall. Mennyire tudtál ezzel azonosulni?
A bukásokkal? Bőven lenne mit mesélnem az állandó kudarcokról. Lehet, hogy épp ezt bírtam ebben a karakterben?
Úgy érted, amiatt kedvelted, hogy látható a legrosszabb pillanataiban is?
Igen. Mindig is érdekelt, hogyan reagálnak mások a traumákra vagy a kudarcokra. Szerintem ennek a megmutatása teszi Enzo Ferrarit emberivé. Ha a film csak a sikereiről szólna, nem tudom, hogy elég érdekes lenne-e. Csodálom azokat, akik kacsa módjára tudnak viselkedni: a felszínen higgadtnak tűnnek, de a víz alatt dühösen tempóznak. Én nem ilyen vagyok, de erre törekszem. Egy autógyártó cég vezetőjeként magabiztosságot sugározni, miközben a vállalkozásod a csőd szélén áll és a magánéleted romokban hever, na az csodálatra méltó.
Szerző: Jenny Davis – The Interview People Magyar szöveg: Tamás Anita Fotó: Trunk Archive
Az interjú folytatását elolvashatod a friss Marie Claire-ben!
