Szakmai díjazott – Vanderlik Csenge: A királynő bárhova léphet
Az ember agya általában huszonöt éves korára éri el végleges állapotát, a kifejlettséget, ekkor egy prefrontális cortex nevű rész befejezi a fejlődést, és elkészül a nagy mű, az az 1,24 kilogrammnyi neuron és kötőszövet, ami én vagyok. Mindig is úgy képzeltem ezt, hogy felkelek a huszonötödik születésnapomon, és hirtelen választ kapok a világ összes kérdésére. Kicsit idealista, de én már csak ilyen vagyok. Azt a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy huszonkét évesen és négy hónaposan a Normafa Parkban, egy sakkjátszma közben kezdi meg az agyam a végső fejlődését.
A nagypapámmal játszottam, aki nem is igazán a nagypapám, de a legtöbb embernek bonyolult lenne elmagyarázni, hogy miért sakkozok egy idős férfival, ha az nem a nagyapám. A valóságban Ottó bácsi az alsó szomszédunk, aki mióta az eszemet tudom, egyedül él, és kiskoromban sokat vigyázott rám. Ekkor tanított meg marokkózni, dámázni és sakkozni. A legtöbb kisgyerek maximum kekszet evett és rajzfilmeket nézett a nagyszüleinél, én viszont már hétévesen elvertem az öreget, bár lehet, hogy hagyott nyerni.
Huszonkét évesen és négy hónaposan viszont már garantáltan nem adta meg magát, és most is igencsak izzasztó szituációba keveredtem ellene. A könnyűtiszteim már játékban voltak, Ottó bácsinak pedig megvolt mind a két bástyája. Ha valaki kívülről szemlélte volna a párharcot, biztosan arra a következtetésre jutott volna, azon gondolkozom, hogy szabadíthatnám meg az egyiktől. Én azonban más miatt bámultam a fekete-fehér mezőket és a D1-en álló világos vezért, a királynőt. Ahogy számba vettem a sok lehetőséget a bábu előtt, levert a jéghideg veríték, és éreztem, ahogy tarkómon lecsorog egy izzadtságcsepp, pedig már október első hétvégéje volt. A nap még melegen sütött át a sárguló levelek között, de szükség volt a kedvenc detektívkabátomra és kockás sálamra. Hogy lehet, hogy most mégis fáztam és volt melegem egyszerre? Hogy juthatott eszembe egy egyszerű vezérlépésről a saját életem, és az elmúlt éveim? Mi történhetett a prefrontális cortexemben, ami miatt eszembe jutott, ha most bárhova lépek a királynővel, azt már nem fogom tudni visszacsinálni? Bármit is lépek, azzal elvesztem az összes többi potenciális lehetőségemet, amikkel nyerhetnék is. Hirtelen tört rám a felismerés, ami már egy ideje megbújt mindennapjaimban. Most én vagyok a világos vezér, de nem a sakkpályán, hanem az életemben.
Vezér a D2-re. A gimnáziumi éveim során, ha valaki feltette volna nekem a kedvenc kérdésem – mi leszel, ha nagy leszel? –, felnőtt férfiakat meghazudtoló magabiztossággal vágtam volna rá, hogy világutazó újságíró. Barcelona macskaköves utcáin láttam magam sangríát inni, nemzetközi járatokon cikket gépelni, brit politikusok és olasz divattervezők után futni egy diktafonnal. Amikor eljött a következő lépés ideje, nem léptem a D3-ra, hanem az E3-ra ugrottam, egyenesen Dávid karjába. Metaforikusan és szó szerint is, mivel egy Csaknekedkislány-koncerten kapott el engem, mielőtt elestem volna. Megkérdezte, iszok-e vele egy sört, és én ittam. Aztán kávét is másnap reggel. Dávid fiatal ügyvédbojtár volt, és én annyira beleszerettem, hogy közben magamat is elfelejtettem szeretni. A probléma az volt, hogy Dávid nem szeretett engem, és valószínűleg magát sem, de szerette az összes útjába kerülő lányt. Az utolsó gimnáziumi évemben végig futottam valaki után, aki menekült előlem, de vissza-vissza nézett, hogy követem-e még. Ebből a nagy futásból egészen addig fel sem ocsúdtam, amíg a kezembe nem adtak egy diplomát, amit nem is én, hanem a szüleim akartak igazán. Vezér az F4-re.
„Aki ennyire jól beszél nyelveket, mint te, az biztosan kapni fog egy jól fizető középvezetői állást egy multinál.” Édesanyám annyira, de annyira akarta, hogy jól fizető középvezetői állásom legyen egy multinál, hogy elfelejtette megkérdezni, én szeretném-e ezt. Ő volt a legbüszkébb, amikor megoszthatta a közösségi médián a fotót, amin a diplomámmal a kezemben állok az egyetem előtt. Azt nem tudta, hogy én ekkor annyira szorongtam a megfelelési kényszertől, hogy egy hónapig rá sem tudtam nézni az Instára.
Itt álltam most, vezér az F4-en, és csak bámultam a fekete-fehér kockákat. G4, E4, E5, F6. Lehetek jól fizetett középvezető egy multinál, hippi egy tenerifei barlangban, gyerekeket nevelő anya vagy sikeres vállalkozó. A lehetőségek kusza kakofóniájától zsongott a fejem. Ha lépek, már nem léphetek vissza, végig kell csinálni, amit elkezdtem. Mi van, ha az F6-on jövök rá, hogy valójában a G4-re kellett volna lépnem? Akkorra a csel, amit a G4-en véghez vihettem volna, már kipereg a kezem közül, mint a homok. Sosem volt az enyém igazán. Mi van, ha mire eldöntöm, mi a következő helyes lépés, már késő lesz, és a lehető összes potenciális énemet elvesztem?
„Ha ennyi ideig gondolkozol rajta, el fogod véteni – Ottó bácsi hangja törte meg a külvilág csendjét és a fejemben lévő óriási zajt. – A királynő bárhová léphet, de ha nem lép sehova, mattot fog kapni.”
Közönségdíjas – Szmolen Réka Anna: Hosszú pillanatnyi lét
Megyek az utcán, rakom a lábam egymás után, a macskaköveken lépkedem. A nyárra gondolok, arra, ahogy öledben ültem a Balatonban. Arra gondolok, hogy ez volt az első, az első olyan nyár, amikor szerelmes voltam. A nádas messze volt, a víz végtelen és a nap vörösben, aranyban izzott. A tengerre gondolok, ahogy úsztunk benne, a só marta az ajkainkat, de én még akkor is csókoltalak volna.
A tél közeleg. Az ősz itt van. Minden rohan, csak rohannak egymás után a napok. Boldog vagyok, nyugodt. Elérek a metróig, olvasok rajta. Megyek hozzád, már várom, hogy lássalak. Kijössz elém, vársz engem, a hömpölygő tömeg szétválik, és mikor meglátlak, megremeg a gyomrom. Beléd csimpaszkodom, megcsókolsz, hosszan mélázóan, kutakodva keresed velem a szemkontaktust.
– Milyen volt a napod?
Ez valahogy a legfontosabb kérdés, amit felteszünk egymásnak, és persze, az, hogy mi volt az ebéd. Én beszélek, sokat beszélek, ami zavar, ahhoz vagyok szokva, hogy mindig más beszél. A barátnőim mindig sokat beszélnek nekem, ha velem vannak. De te a szerelmem vagy. Az első. Az első, aki megcsókolt, az első, aki kimondta, hogy szeret. Az első, akivel megosztom titkaim. Megfogom a kezed, sétálunk a kocsiig és azzal idegesítelek, hogy én fogok vezetni. Nem engeded, soha nem engeded. De azért próbálkozom.
Fesztelen vagyok, veled mindig. Most ez így jó. Most boldog vagyok. Ez egy hosszú pillanatnyi béke, hosszú pillanatnyi lét.
Lassan egy éve ismerlek, egy éve beszélgetünk és egy éve mosolygunk egymásra. A december is hamar el fog jönni, az a hónap, amikor születtél, és amióta együtt vagyunk. Rövidnek tűnik ez az idő, mintha ezer éve ismernélek. Ezer éve csókolóznánk.
Este vacsorát főzünk és sétálunk. Bebarangoljuk az egész hegyet. Hosszú a fű a lábunknál, hajladozik és denevérek kísérik utunkat. Sokszor megállunk, a nap felénk int utoljára és vörös korongjával búcsúzik tőlünk. A beszélgetés közöttünk gomolyog. Ajkaink sokszor egymáshoz érnek. Kezeink egymás ujjának hegyét érintik. Aznap éjjel álmodom. De megint nem veled. Álmomban mást csókolok, más ér hozzám, másnak fogom a kezét. Az a fiú a mosolyát rám villantja, az én kezemet fogja, az én ajkamat harapdálja és az én nevemet ejti ki. Sokszor álmodom mással, mintha álmomban valaki mást szeretnék. Mintha éjjelente másokkal élnék és nem veled. A csókjaid édesek reggelente. De a bűntudat belülről mar, marja a szívem, a lelkem. Mintha valami mérget ettem volna. Te készítesz nekem reggelit, együtt indulunk munkába és suliba, te búcsúzol el tőlem, te integetsz nekem, te vagy az, aki hiányozni fog egész nap, és csak akkor kezdek majd el lélegezni, amikor meglátlak délután az Örsön. Nem az a fiú fog hiányozni, akit álmomban láttam. Sohasem.
És mikor meglátlak, kék szemed, pajkos mosolyod, fellélegzek, és olyan, mintha minden a helyére billenne, minden a helyén van, és ebben biztos is vagyok. A béke te magad vagy. A napok szürkék nélküled. Úgy alszom el, hogy tudom, hogy szeretsz, melletted alszom el, a te kezedet szorongatom, a te leheleted érzem éjjelente és neked sírok, ha rosszat álmodtam. De aztán éjjel minden kezdődik újra és mégsem veled álmodom.
A friss Marie Claire-ben megtaláljátok Everyday Luxury mellékletünket is!
