Legutóbb, a Kálmán-nap bemutatójához közeledve megbetegedtél, és most is betegség kerülget. Ezt hozza ki belőled, ha épp bemutatják egy új filmedet?
Az ember ebben az időszakban túlvállalja magát, sok mindent csinál, minden összesűrűsödik, nincs idő pihenni, aztán a fáradtságtól legyengül, és már jön is a betegség. Ezt most szerintem Zsigától, a fiamtól kaphattam el, ő is itthon van.
Sokat stresszelsz a filmjeid bemutatója előtt?
Tíz éve már nem igazán. Az elmúlt évek színházi bemutatói és filmjei előtt egyáltalán nem voltam ideges. Olyankor vagyok az, amikor kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzem magam, amikor a dolgok kívül esnek az irányításomon. Nyugodt vagyok, ha úgy érzem, hogy megcsináltuk, amit szerettünk volna, elvégeztük azt, ami ránk tartozik. Lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem, ez ilyen, ezzel nincs több dolgunk. Az Egy százalék indiánt darabként régóta játsszuk, a miskolci CineFest-premier előtt így egyetlen kérdés volt: hogy film formájában is átmegy-e? Átment. Régen, a Fehér tenyér vagy a Bibliotheque Pascal idején még nagyon izgultam. Akkoriban még borzasztó mélyen érintett, ha valaki valami rosszat mondott a filmemről. Rányomta a bélyegét a hangulatomra.
Ha jól tudom, el szoktad olvasni a filmjeid kritikáit. Biztosan jó ez neked?
Ez a tanulási folyamat része. Egy alkotást három irányból lehet megfogni. Egyrészt ott van az, amit az alkotói gondolnak róla, aztán ott van a közönség véleménye, a harmadik pedig a kritikusok reakciója. A kritikusnak feladata az, hogy a vetítés után hazamenjen, gondolkodjon a filmről, és kontextusba helyezze azt. Ez nekem nem feladatom, én nem úgy gondolkodom erről, ahogyan ők. A közönség sem úgy gondolkodik egy filmről, ahogyan a kritikusok. Elbeszélgetnek persze arról, hogy mi tetszett és mi nem tetszett benne, de nem olyan rétegekig, mint egy alaposabb kritika. Én ezekből a kritikákból tanulni tudok, a közönség reakcióival együtt összegzik számomra, hogy mi az, amit létrehoztam.
Szokatlan pillanat a filmben, amikor a saját életművedre reflektálsz. Az egyik jelenetben a szereplőid elkezdenek vitatkozni az Ernelláék Farkaséknál című filmedről. Vannak, akik pocskondiázzák, mások meg dicsérik. Miért került bele ez a meta-poén?
Formai okokból szükség volt egy jelenetre, ami a vége előtt kicsit oldja a feszültséget. Eltávolodunk pár percre a fő történésektől, hogy később visszatérjünk oda. Gondolkodtunk, hogy mi lehetne ez a kilépés, és felmerült, hogy kezdjenek el random beszélgetni egy filmről. Ez amúgy is gyakran megesik az életben. De milyen filmről beszélgessenek? Ha valaki máséról beszélgettünk volna, azzal nehéz lett volna ironizálni. Meg egyáltalán, miért csináljunk reklámot bármilyen filmnek? Bedobtam az Ernelláék Farkaséknált. Felmerült, hogy ez talán túl belsős poén, de mégis, ki kérné ezt rajtunk számon? Szabadok vagyunk, és a legjobb dolog saját magadon ironizálni.
Szerző: Tóth Csaba
Fotó: Máté Balázs
Styling: Balogh Viktória
Smink és haj: Kiss Csilla
Fotóasszisztens: Generál Kristóf
A teljes interjút keresd a Marie Claire 2024/6-os lapszámában!
