Apa-lánya szakmai vitáját és beszélgetését követően összeállt egy közös fotóalbum, az Örök fiatalság balladája, amely izgalmas metszete lett Gábor békéscsabai és Wanda kelet-londoni fiatalságának. Egymás mellé helyezett fotóik valami egészen egyetemesről árulkodnak, miszerint, hogy a fiatalság mozgatórugója mindig ugyanaz lesz politikai rezsimektől és országhatároktól függetlenül: szórakozni, szerelembe esni és elfeledkezni a hétköznapokról.
Úgy képzelem, hogy egy ilyen volumenű közös munka kénytelen akkor is összekapcsolni titeket, ha addig éppen nem sokat tudtatok egymás múltjáról, jelenéről.
Wanda: Sok mindenben hasonlítunk és ütközünk apukámmal. Erőteljesen kritizáljuk egymás munkáit, különböző fotográfiai iskolában hiszünk, de még a szépségideálunk sem hasonló, míg őt a tradicionális szépség vonzza, én a kortárs, szokatlan szépséget keresem. Ilyen módon tehát a közös metszetet emeltem be az albumba, és úgy gondolom, sikerült. Békéscsabaiként nem volt ott a könyv apropóján szervezett kiállítás installálásánál, így amikor először besétált a Mai Manó Házba, és látta a többméteres vagy éppen tapétaméretű képeinket, szerintem meglepődött attól, hogy mennyire hatásos volt, és talán meg is hatódott. A megnyitón ott volt Korniss Péter, Bánkuti András, Módos Gabor, a volt MOME-s tanáraim is, és úgy érzékeltem, akkor ő is végre rádöbbent, hogy a szakma számára is érdekes a projektünk és az ő munkássága. Én meg kimondhatom, amit ő sosem tenne, hogy mennyire zseniális képei vannak.
Gábor, szoktál azon gondolkodni, ha most lennél huszonéves fotós srác, mennyiben alakulna másképp a karriered? Vagy felesleges ezt már firtatni?
Gábor: Biztosan egész másképp alakult volna az életem, ha nem a kommunista érában vagyok fiatal. Ez a történelmi hendikep negyven évet rabolt el a generációm életéből, hiszen mentünk volna mi is szerencsét próbálni, szakmát tanulni a világ jobb módú, fejlettebb részére, de nem lehetett. Nem lehetett külföldi egyetemre kijutni, nem lehetett dolgozni kimenni, utazni is csak háromévente, száz dollárral a zsebünkben… A lehetőségek ma gyakorlatilag végtelenek.
Mit jelent számotokra a szabadság?
Gábor: A szabadság a fiatalok fantáziavilágában élő fogalom. Amikor az ember érik, ráébred, hogy nem létezik olyan, hogy szabadság, rabok vagyunk, az érdekeink rabjai. És ez mindent meghatároz. Persze dönthetünk lázadásból, divatból, devianciából, vagy egyszerűen ostobaságból az érdekeink ellen, de annak az árát az élet pofonokban számlázza. Mi, akik a szocializmus emlőin nevelkedtünk, kellőképpen elhülyítve az akkori ideológiától, nagyon hamar falakba ütköztünk, mert rájöttünk, hogy nem lehet ezen a skatulyán kívül gondolkozni, elutazni messzire vagy szakmailag fejlődni egy külföldi egyetemen. Miközben fiatalként az ember ösztönösen meg akarja változtatni a világot, lázad minden ellen. Ég és föld az akkori és a mostani világ.
Wanda: Az egyik legfőbb kontraszt édesapám és az én valóságom között pont ennek a megélése. A mi generációnk egy szerencsésebb részének akkora a szabadsága, hogy a választási lehetőségek már-már bénító erővel hatnak rá. Például nem tudom eldönteni, hogy Londonban vagy Budapesten, esetleg Los Angelesben éljek – ez most tényleg egy aktuális dilemmám. Az elköteleződés az én generációmnak nehéz ügy mind párkapcsolatban, mind lakhelyben, mind hivatásban.
Fotó: Martin Wanda és Martin Gábor – Boook Kiadó
A teljes interjút elolvashatod a Marie Claire 2024/6-os lapszámában!
