„Hónapok óta ez a legjobb napom!” – lép be Mariann a stúdió teakonyhájába, ahová leülünk beszélgetni a fotózása után. Bár kint már sötét van, mindketten iszunk egy presszót, nincs nap vége hangulatunk. Ő láthatóan teljesen elemében érzi magát, hálás is vagyok Emmer Lászlónak, hogy nem egy kifacsart fotóalanyt, hanem egy vibráló színésznőt adott át nekem.
Elmeséled, milyen volt az elmúlt időszakod, hogy ez a mondat most így kiszakadt belőled?
Nagyon sűrűek a napjaim. Minden film és sorozat most élesedik, amelyen az elmúlt három-négy évben dolgoztam. Nemrég társulati tag lettem a Centrál Színházban, ahol új darabot próbálok, illetve szerepeket veszek át. Közben ruhákat válogatok, amelyeket majd Cannes-ban szeretnék felvenni a sorozatunk bemutatóján, és ezeken túl még az ott készülő angol és magyar nyelvű interjúkra is készülök nap mint nap. Néha úgy érzem, mindez maga alá temet, mert le vagyok maradva a dolgaimmal, és csak futok magam után, de ez a mai nap nem ilyen! Ma azt érzem, hogy minden úgy működik, ahogy kell. A fotózás csodálatos volt, és szerintem mindannyian remekül megértettük egymást.
Kimondhatjuk, hogy idén ősszel a csapból is te fogsz folyni.
Hála istennek!
Két-három évvel ezelőtt gondoltad volna ezt?
Négy éve végeztem az egyetemen, és azt hittem, a határ a csillagos ég. Ehhez képest jött a Covid, és bezártak a színházak. Papíron profi színész lettem, de hirtelen nulla munkám lett. Évente egyszer jött egy filmszerep, és az azért kapott fizetésemet osztottam be a következő időszakra, de soha nem tudhattam, meddig kell elégnek lennie, úgyhogy nagyon szűkmarkúan bántam magammal.
El voltál keseredve?
Van bennem egy elemi bizonyosság arról, hogy a színészet az utam. De hogy ezért kapok-e mindig pénzt is, azt már nem láttam magam előtt biztosan, és inkább ez volt kétségbeejtő. Úgyhogy nem vártam arra, hogy felhívjanak a casting directorok, hanem én kerestem meg őket. Van egy húszas listám csak az ő elérhetőségeikkel. Ha aktuális, jelzem nekik, hogy most ráérek, és minden érdekel filmsorozattól a reklámig, hívjanak bizalommal. Elkezdtem utánamenni a szerencsémnek, és tudatosan kezelni ezt.
A saját magad menedzserévé léptél elő?
Abszolút. Ez nem nyomulás vagy önmagad ráerőltetése valakire, hanem valójában nagy segítség annak, aki nem tud lépést tartani a frissen végzett színészhallgatókkal vagy egy színész aktuális foglalkoztatottságával. Még ha ismernek is, előfordul, hogy azt gondolják, nem érsz rá egy munkára, mert társulati tag vagy valahol. Ilyenkor írni kell, hogy „Szia, eljöttem, ráérek!”, vagy „Szia, februártól júniusig nem próbálok, jönnék!”. Viszont az érdekkapcsolatoktól és a műmosolytól én is rosszul vagyok. Ebből van is problémám az életben, mert nem tudok negédeskedni, minden kiül az arcomra. Ugyan képes lennék rá, de alapvetően nem hiszek benne. Soha nem mondok olyat, amit nem gondolok komolyan. Szerintem nagyon fontos, hogy vállaljuk a gondolatainkat, és ne erőltessük magunkra másét. Az önmenedzselésre visszatérve, arra jöttem rá, hogy nem szabad túlmisztifikálni a színészetet. Ez egy munka. Ha egy munkaadónak prezentálni akarod magad, akkor el kell menni egy állásinterjúra, és elmondani, miben vagy jó, mikor érsz rá, és mit tudsz vállalni. Így a munkaadó el tudja dönteni, hogy ezek a paraméterek számára megfelelőek-e. Ebben nincs semmi fennhéjázás, ezek technikai dolgok. Ezt minden egyes kollégámnak elmondom, akivel összefúj a szél. Sőt, van, akivel le is ülök, és együtt írjuk meg az e-mailt a casting directornak.
Blézer és mellény: F&F Nadrág: Weekend Max Mara
De a színészet körül mindig is volt egyfajta mítosz, hogy ez nem olyan munka, mint a többi.
Ez most kezd átalakulni. Nem kell bohémnak lenned ahhoz, hogy jó színész legyél. Nem kell részegnek lenned egész nap vagy drogoznod, és nem kell szakítanod minden szerelmeddel. Van az a mondás, hogy „A fáradt színész a jó színész”, emiatt ölni tudnék. Azzal sem értek egyet, hogy azért kell ordibálni a színésszel az előadás előtt, hogy abból valami olyan egzaltált állapot szülessen meg, amitől majd hiteles lesz a játéka. Nem, nem, nem! Ebből a mi generációnk fél lábbal már kint van. Szomorú, de nekem a mai napig fura, hogy a próbafolyamat szünetében lehet ebédelni, ne adj’ isten, meleg ételt enni. Nekem ilyenkor leáll az anyagcserém, nem eszem, nem iszom, nem dohányzom, nem veszek levegőt akár tizennégy órán keresztül. Ilyenkor megáll az élet, mert munka van. Tudom, hogy ez nem normális, ezért is fogalmaztam úgy az előbb, még csak fél lábbal vagyunk kint ebből.
Te még ebben szocializálódtál?
Igen. A nálam fiatalabbak, vagy akik most jönnek ki az egyetemről, egy picit egészségesebbnek tűnnek. Az idősebb kollégák szokták mondani, mennyire jó nekünk, hogy mi már merünk bátrak lenni és megszólalni, ha úgy van. Dicsérnek, mennyire jól képviseljük magunkat, és sajnálják, amiért ők nem tudták, hogy így is lehet.
A Ma este gyilkolunk című filmben sok nagy színészlegendával játszol együtt. Milyen élmény volt?
Főként Kern Andrással dolgoztam együtt, mert mi ketten vagyunk a főszereplő nyomozópáros. A többiekkel a nagy közös jelenetekben találkoztam csak. Ők a hosszútávfutói a színész szakmának, akik hetven-, nyolcvan-, kilencvenéves létükre még mindig vezető színészei az országnak. Ennek kapcsán érdekes volt végiggondolni, milyen különböző életutat tettek meg mindannyian, ki honnan érkezett, ki helyezte előtérbe a családot, kinek volt prioritás a karrier, kinek jött össze a kettő együtt, és ki az, aki két szék közül a földre esett. Ezen sokat gondolkodtam.
Te melyik utat látod magad előtt?
Számomra a család és a magánélet a legfontosabb. Hetvenévesen világhírű színésznőnek lenni, és hazamenni az üres, hideg lakásba, gyerekek és szerelem nélkül, az nekem nem éri meg. Ha az ember szívvel-lélekkel csinálja a szakmáját, az meg fogja várni. Ha megtalálom azt az embert, azt a szövetségest, akivel családot tudok alapítani, akkor el tudom képzelni, hogy ott ragadok egy kertes házban, és évek múltán megyek csak vissza. Kiegyensúlyozott otthoni élet nélkül hosszú távon nem megy a színészet, de ha az megvan, az ember szárnyalni tud a szakmájában.
Néhány filmedben nagyon vicces megnevezései vannak a szerepeidnek. A Mesterjátszmában te voltál a „Pánikoló hölgy utas”, a Semmelweisben pedig a „Pimasz nővér”. Emlékszel még hasonlóra?
A casting pályafutásom alatt nagyon sok „Kurva 1” és „Kurva 2” szerepre néztek meg. (Nevet.) A Toxikomában én voltam a „Junkie lány”. A brutalista című filmben „Housekeeper 1” voltam, vagyis takarítónő. Ebben volt két közös jelenetem Adrien Brodyval.
Milyen volt egy világsztárral játszani?
Fojtogató. De erről nem ő tehetett, hanem én. Soha nem láttam még Oscar-díjas színészt élőben, pláne nem úgy, hogy ott áll mellettem, és neki kell végszavaznom. Az első tizenöt percben annyira izgultam, hogy végig sem hagytam mondani a mondatát, hanem rávágtam az ajtót – ez egyébként a jelenet része volt, csak kicsit később kellett volna. Látta, hogy izgulok, és mondott három olyan javaslatot, amely visszaröpített az egyetemre, és úgy éreztem magam, mintha ő egy osztálytársam lenne, akivel éppen próbálunk egy jelenetet összerakni.
Most milyen szembejövő casting kiírásnak örülnél a legjobban?
Ha Gillian Anderson, Meryl Streep vagy Natascha McElhone lányát kellene játszani. Hozzájuk szoktak hasonlítani. Kifejezett karakter pedig kettő is van, amelyet szívesen kipróbálnék. Az egyik egy sorozatgyilkos, egy erkölcsileg felmenthetetlen, gonosz, rossz ember. Kíváncsi vagyok, mi áll amögött, hogy az ölés, az erőszak okoz örömet valakinek – ezt szeretném egyrészt kikutatni, másrészt színészileg létrehozni. Nekem elég pszichopata fejem tud lenni, amikor reggel ülök a villamoson, úgyhogy szerintem jól állna. (Nevet.) A másik vágyott karakterem egy férfias nő, mondjuk, egy bokszoló. Érdekel, hogy mit lehet kezdeni a maszkulinitásommal.
Fotó: Emmer László Styling: Balogh Viktória Smink: Szabó Doris Haj: Radván Simon Fotóasszisztens: Tóth-Heyn Áron
Nyitókép ruha – Kabát: Reserved Cipő: Zara
A teljes interjút elolvashatod a Marie Claire 2024/7-es lapszámában!
