Az egész országot megrázta, amikor 2023-ban a Nemzeti Színház próbáján balesetet szenvedett Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó. Három métert zuhantak, súlyos sérüléseket szenvedtek és hónapokig lábadoztak. Az elmúlt másfél évben mindkettejük számára a gyógyulás volt a legfontosabb feladat, mára viszont visszatértek a színpadra, mi több, újra együtt játszanak az Egy bizonyítás körvonalai című darabban. A színésznő emellett beugrott a Centrál 2:22 című előadásába, a Víg Magyar Elektrájában a címszerepet viszi, és már a Büszkeség és balítéletben is láthatják a nézők.
Korábban azt nyilatkoztad, a gyógyulásod után az első dolgod az lesz, hogy táncolsz egy nagyot. Ez megtörtént már?
Volt rá alkalom, igen, de nem elégszer.
Teljes erőbedobással tértél vissza a színpadra, több darabban is játszol egyszerre, legújabban a Büszkeség és balítéletben a Vígszínházban. Milyen a viszonyod az általad megformált Charlotte Lucas karakterével?
Charlotte egy elég praktikus, józan gondolkodású nő, aki nem érzelmi, hanem racionális döntést hoz a házasságával kapcsolatban. Ha úgy tetszik, kompromisszumot köt, de valójában ez a döntés életszerű és logikus számára. Nem vár a nagy szerelemre, hanem az anyagi biztonságot választja egy olyan személy oldalán, akit a környezete „lehetetlen alaknak” titulál. Hiába, ő megbízhatónak és becsületesnek tartja Mr. Collinst, ráadásul több témában egyeznek a nézeteik. Ez abban a korban teljesen természetes volt, de azt gondolom, hogy ma sem annyira idegen elgondolás. Nem mindenkinek a szerelem a legfontosabb szempont, amikor úgy dönt, összeköti az életét valakivel. Nem szerettem volna, ha Charlotte egy rideg és karót nyelt nő lenne, ahogyan néhol ábrázolják. Tény, hogy két lábbal áll a földön, viszont a lelke mélyén mégiscsak ott van a vágy, hogy teljes szívéből szeressen és szeressék. Szerintem ezzel nem csak én, kicsit mindenki tud azonosulni.
Parádés a szereposztás, rengeteg szakmai tapasztalat itathatta át a próbákat. Te a magyar színészek közül kitől igyekszel ellesni „fogásokat”, kit tartasz a legnagyobb példaképednek?
Tóth Ildikót és Udvaros Dorottyát, de számomra Tompos Kátya is példakép volt, úgy színészileg, mint emberileg.
Mit gondolsz, mi teszi a jó színészt?
Sok minden, de szerintem a legfontosabb a lelki alkat, az érzékenység, az intelligencia és az önazonosság.
Ha már psziché. Éjszakázás, lélektani témájú előadások, rengeteg munkatárs… Hogyan tudod megőrizni ebben a szakmában a mentális egészséged?
Nehezen. (Nevet.) Személyiségfüggő, hogy kit mennyire visel meg egy-egy nehezebb szerep vagy előadás, hogy ki mennyire terhelhető ilyen értelemben. De az való igaz, hogy nagyon nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt ebben a szakmában. Gyakori mondás, hogy egy színésznek két baja lehet: vagy az, hogy nincs munkája, vagy az, hogy túl sok munkája van. Én, főleg, amióta kaptam egy nagy pofont az élettől, igyekszem jobban odafigyelni a mentális egészségemre, nagyobb hangsúlyt fektetni a pihenésre, a feltöltődésre. Rendszeresen járok szakemberhez is, ami szintén sokat segít.
Melyik volt az eddigi kedvenc munkád, és mi lenne az álomszereped?
Nagyon nagy bajban vagyok mindig, amikor kedvenceket kell mondani. Minden munka egyedi, így mindegyikben más a nehézség, a kihívás vagy az öröm. A Nemzeti Színházban jókor talált meg és sok idő után üdítő próbafolyamat volt a Don Juan, amelyet Aleksandar Popovski rendezett. Donna Elvirát játszottam benne. Élveztem, hogy szabad és kreatív lehetek, és megmutathatom egy olyan oldalamat, amelyet addig talán csak kevesen ismertek. Szeretek vicces, őrült karaktereket játszani, közel állnak hozzám a vígjátékok – talán éppen azért, mert csak kevésben volt eddig részem. Álomszerepem nincs, inkább alkotók vannak, akikkel nagyon szívesen dolgoznék. Minden attól függ, hogy az adott darabot ki és hogyan állítja színpadra.
Fotó: Veréb Barbara Szöveg: Galambosi Eszter
