Képzeld, annak a Marie Claire-nek a címlapját, amelyben ez a beszélgetés meg fog jelenni, Martin Wanda fotózta. Ő csinálta az új klipjeiteket is ő, ugye?
Ó, de jó! Igen, a common man és az evil under the sun klipjét is vele készítettük. Wandát csodálatos embernek és művésznek tartom, óriási álmom volt, hogy egyszer lefotózzon minket. Szegről-végről régóta ismertük egymást, mert gyerekkoromban sokat láttam 30Y-koncerteken (Boróka édesapja Beck Zoli, a 30Y alapító-frontembere – a szerk.), de nagyon össze kellett szednem a bátorságomat, hogy felkérjem a közös munkára.
Tudom, hogy nagy anglofil vagy, és ezt a hatást az új dalaitokon is érezem. Megkockáztatom, hogy az olvasóinkat talán az Arctic Monkeysra emlékeztethetik…
Igen? Én nagyon szeretem az Artic Monkeys lemezeit – egészen a 2018-asig, onnan engem elvesztettek, az én ízlésem annál jóval egyszerűbb. (Nevet.) De a basszusgitárosunk és a gitárosunk az újabb albumaikért is odavannak. A mi generációnkban az Arctic Monkeys volt az egyik első igazán nagy angolszász indie-rock zenekar. Abszolút kapudrog. Mondjuk, nekem a Franz Ferdinand tinédzserkoromban nagyobb kedvencem volt…
Ezek szerint ugyanazokra a dalokra ábrándoztunk az iskolaudvaron és voltunk először reménytelenül szerelmesek. Apropó, számomra üdítő hallgatni, hogy milyen őszintén tudsz beszélni a romantikus csalódásaidról.
Talán kicsit baj is, hogy sokkal jobban szeretem az ilyesmit elmesélni, mint megélni. Persze, érdemes tágabb kontextusban is értelmezni az eseményeket. Hát melyikünk nem esett pofára egyszer sem?! Ugyanazokat a dolgokat éljük át, legfeljebb a társadalmi elvárások változnak idővel, de az érzéseink egyformák. Már csak emiatt sem szabad bántanunk a tinédzserkori önmagunkat a régi hülyeségeinkért. Meg azért sem, mert nem is éltünk még annyit, hogy bölcsek lehessünk. Ha a bénázásainkról nem beszélünk se magunknak, se másoknak, akkor csak szottyog majd bennünk a szomorúság.
És ez akár igazán nagy problémákhoz is vezethet.
Sajnos az emberek nem szeretik bevállalni, hogy ügyetlenkednek. Pedig ez egy olyan természetes dolog! Én sem pontosan ugyanúgy énekelném el most az első dalomat, mint annak idején, de valahol el kellett kezdenem. Tanulni csak így lehet. És persze az is lehet, hogy sosem sikerül majd igazán jól. Teszem azt: tudok bukfencezni? Nem. Ettől nem fog összedőlni a világ. Nekem valószínűleg nem az a dolgom. Nincs semmi, amit meg kell ugrani az életben. Az ember amúgy is folyamatosan változik. Hagyni kell magunknak teret, hogy meggondoljuk magunkat. Például évekkel ezelőtt azt mondtam valakiről, hogy sose jönnék össze vele, de mostanra megtetszett… Vagy egyszer csak újra elkezdek kalóriákat számolni, pedig megígértem magamnak, hogy nem adom át magamat többé a testképzavarnak.
Gondolom, ebben az sem segít, hogy női előadóművészként rengeteg észszerűtlen elvárással szembesülsz.
A legkegyetlenebb kritikusom mindig én magam vagyok, a közvetlen környezetemben mostanra nincs senki, aki bántana. De amúgy bőven a színpadi jelenlét előtt, az oviban kezdődött az egész: daginak csúfoltak, céltábla lettem. Hatodikos koromig szekáltak, aztán abbahagyták, de addigra már minden gonosz mondatot belsővé tettem. Csak tovább rontott a helyzeten, hogy rettentően hamar léptem a pubertásba, harmadikban már menstruáltam. Érted, én, aki soha nem akart gyereket…
Ez mindig ennyire egyértelmű volt számodra?
Vannak emberek, akik jól tennék, ha belátnák, hogy túlságosan énközpontúak ahhoz, hogy gyerekük legyen… Azt hiszem, én közéjük tartozom. De a testképzavarom amúgy is kizárja, hogy gyereket akarjak, egyszerűen a fizikumom megváltozásának a gondolata miatt. Tizenhárom éves koromban kezdtem el fogyókúrázni, nyolcadik végére negyvennégy kiló voltam. A következő évben feküdtem le először egy sráccal, aki aztán nagyon sokat bántott. Azóta, 2013 nyara óta tart ez a háború a testemmel – bár azért voltak jobb időszakok, rendes pasik is. Az anorexiában szerintem amúgy az a legrosszabb, hogy folyamatosan csapongsz a szégyen meg a hübriszed között. Egyfajta függés az egész. De a zene rengeteget segített. Be kellett látnom, hogy muszáj ennem, mert különben nem tudok énekelni. Ez az egy nagy cél sok káros szokásomtól el tudott már távolítani.
Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál a tizennyolc éves önmagadnak?
Az étel nem ellenség. A szex nem csak a fájdalomról tud szólni. Léteznek feszülős ruhák, amiket nem kell elutasítanod, de vannak olyanok is, amiket bizony lehet, hogy el kell. Soha ne vegyél fel olyat, amiben nem érzed magad kényelmesen még otthon sem.
És hogy vagy manapság a nőiségeddel?
Néha elég viccesen. Főleg azért, mert amikor legutóbb pasiznom kellett, tizennyolc voltam, így most, huszonhét évesen nem is igazán tudom, hogyan kell ezt csinálni. Abban a pillanatban, hogy csajosan megyek egy randira, mintha nem is én lennék ott.
Fotó: Martin Wanda
