A húgomnak előbb lett gyereke, mint nekem, és pontosan emlékszem, hogy akkor, harmincévesen, az volt az életcélom, hogy az a pici lány szeressen és viccesnek tartson. Minden fölös energiámat rá áldoztam, ruhácskákat és könyveket vettem neki, péntek délutánonként pedig átszeltem a várost, hogy vigyázhassak rá, amíg tesóm néhány órás kimenőjét tölti. Később, amikor én is anyuka lettem, ez persze átalakult, időm, energiám és gondolataim nagy részét a saját gyerekeim foglalták le – és foglalják le azóta is –, egyvalami azonban változatlan: továbbra is vágyom rá, hogy az unokahúgaim (időközben ugyanis ketten lettek) menőnek tartsanak, és én legyek a „cool aunt”, aki megnevetteti őket, és akire mindig számíthatnak.
Minimális stressz, maximális extázis
A nagynéniség egy különös, hibrid műfaj: jó esetben az anya és a barátnő tökéletes keveréke. Miközben többnyire a klasszikus szülői feladatok időleges átvállalásáról van szó – őrzés, etetés, altatás, játszóterezés, leckeírás és így tovább –, mindezt olyasfajta lazasággal lehet művelni, amelyet egy szülő sosem engedhet meg magának. Persze nem arról van szó, hogy ne kellene maximálisan odafigyelni egy kisbabára, vagy párducként odavetődni a mászókáról épp leesni készülő totyogóshoz, sőt, alkattól függően még stresszelheti is az embert, amikor nem a saját gyerekére kell vigyáznia. Ám kétségkívül hiányzik a nagybetűs gyereknevelés mentális terhe: alapvetően nem a nagynénin múlik, milyen felnőtt lesz abból a gyerekből. Míg egy anyukának fogát összeszorítva kell nemet mondania a második kör fagyi iránti kérelemre (könyörgésre, zsarolásra), tudván, hogy ha egyszer enged, akkor onnantól már soha nem lesz elég egy adag, addig egy nagynéni röhögve kényeztetheti a testvére gyerekeit, hiszen a másnapi hisztinél már úgysem ő lesz velük.
A tanti-üzemmódban gyárilag benne van egyfajta lazaság és nyugalom, amelyet nyilván érez a gyerek is.
Ez azért van, mert a nagynéni általában nem a melós, hanem a könnyű feladatokat kapja – játék, meseolvasás, közös programok –, és a kapcsolat nincs terhelve a hétköznapi, kötelező rutinok szükségszerű feszültségével és oda-vissza elvárásaival. Szülőnek lenni iszonyúan kimerítő, ehhez képest nagynéniként hatalmunkban áll vicces figuraként vagy stabil bizalmasként beugrani egy-egy szituációba, és megsegíteni az elakadt szülő-gyerek dinamikát. A nagynéni lehet haver, barát, cinkos. Egy gyerek – különösen, ha kamasz – könnyebben megnyílhat valakinek, aki nem az anyja, de azért közel áll hozzá, megbízható, és várhatóan nem fog ítélkezni vagy büntetést kiszabni. A nagynénire lehet titkokat bízni, tanácsot kérni tőle, panaszkodni neki a szülőkre. Ilyenformán ez a pozíció természetesen felelősséggel is jár.
A nagynéniség sok szempontból hasonló a nagyszülőséghez, ám van egy lényeges különbség: az életkor. A szülők és a nagynéni között jellemzően nincs generációs különbség, amely a nagyszülőkkel való viszonyban időnként súrlódásokat okozhat. Az azonos korosztályhoz tartozók nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, az étkezésről, az egészségről, a gyereknevelésről, vagy legalábbis nincsenek akkora szakadékok, amelyek a szülők és a nagyszülők között néha nehezen áthidalhatónak tűnnek. Egy gyerek számára rendkívül lényeges, hogy a nagyszüleivel is időt töltsön, és magába szívja a szeretetüket, az élettapasztalatukat és a szokásaikat – ebben éppen az a jó, hogy egy másik világot élhet meg, mint otthon. A nagynénivel ezzel szemben azt a biztonságot tapasztalja meg, hogy minden nagyon hasonló, mint a szülőkkel, de mégis kicsit lazább az egész.
Alternatív minta
A nagynéni fontos szerepet játszhat a gyerekek életében, attól függően, mennyire szoros a kapcsolata a szülőkkel, és mennyit találkozik az unokaöccseivel és -húgaival. És mint ilyen, mintaként fog szolgálni a gyerekek számára, különösen akkor, ha azok lányok. Lesz ugyanis még egy meghatározó női karakter körülöttük, aki a megjelenésével, a viselkedésével és a döntéseivel akarva-akaratlanul hatással lesz rájuk.
Apukám húgával keveset találkoztam, mert másik városban élt, de akkor – a nyolcvanas években – sokat leveleztek a szüleimmel. Tizenévesen kincsként őrizgettem a kézzel írt leveleit, sokadjára is átböngésztem a különleges kézírását, és vihogtam a vicces ábrákon, amelyeket rajzolt. Például arról, hogyan kell egy kisbabára megfelelően ráadni a pelenkát. (Akkor még nem léteztek a mai menő, gumibugyis változatok, hanem egy fehér textilpelenkát kellett megadott módszer szerint ráorigamizni a csecsemőre, majd kívülről egy nejlon réteggel bedunsztolni.) A nagynéném komoly négy hónappal járt előrébb a szülőségben, mint anyukámék, és ezzel a hatalmas tapasztalattal a háta mögött ontotta magából a jótanácsokkal teli leveleket – minden bizonnyal inkább szórakoztatási, mintsem tanítói célzattal. Mindenesetre elhatároztam, hogy én majd felnőttkoromban szeretnék olyan vicces lenni, és olyan jól írni, mint ő. (Jobb napjaimon úgy érzem, egészen közel járok ehhez.)
De még mielőtt az édesanyák a szívükhöz kapnának, hogy hiába minden igyekezetük, úgyis a nagynéni lesz a sztár, hadd nyugtassam meg őket. Attól még, hogy a nagynéni a sztár (mert ez sajnos elvitathatatlan), az anyuka marad az elsődleges minta és viszonyítási pont, az origó, az alfa és az ómega. Ha szerencséje van, az anya egyben valakinek a nagynénje is, és ott viszont mehet a csillogás!
Fotó: Arthur Elgort, CondeNast, Getty Images, Unsplash
