Szerző: Vanderlik Csenge
A novella témája: Mentális létem
Az ember agya általában 25 éves korára éri el végleges állapotát, a kifejlettséget, ekkor egy prefrontális cortex nevű rész befejezi a fejlődést és elkészül a nagy mű, az az 1,24 kilogrammnyi neuron és kötőszövet, ami én vagyok. Mindig is úgy képzeltem ezt, hogy felkelek a 25. születésnapomon, és hirtelen választ kapok a világ összes kérdésére. Kicsit idealista, de én már csak ilyen vagyok. Azt a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy 22 évesen és 4 hónaposan a Normafa parkban egy sakkjátszma közben kezdi meg az agyam a végső fejlődését.
A nagypapámmal játszottam, aki nem is igazán a nagypapám, de a legtöbb embernek bonyolult lenne elmagyarázni, hogy miért sakkozok egy idős férfival, ha az nem a nagyapám. A valóságban Ottó bácsi az alsó szomszédunk, aki mióta az eszemet tudom, egyedül él, és kiskoromban sokat vigyázott rám. Ekkor tanított meg marokkózni, dámázni és sakkozni. A legtöbb kisgyerek maximum kekszet evett és rajzfilmeket nézett a nagyszüleinél, én viszont már hétévesen elvertem az öreget, bár lehet, hogy hagyott nyerni.
22 évesen én 4 hónaposan viszont már garantáltan nem adta meg magát, és most is igencsak izzasztó szituációba keveredtem ellene. A könnyűtiszteim már játékban voltak, Ottó bácsinak pedig megvolt mind a két bástyája. Ha valaki kívülről szemlélte volna a párharcot, biztosan arra a következtetésre jutott volna, azon gondolkozok, hogy szabadíthatnám meg az egyiktől. Én azonban más miatt bámultam a fekete-fehér mezőket és a D1-esen álló világos vezért; a királynőt. Ahogy számba vettem a sok lehetőséget a bábu előtt, levert a jéghideg veríték és éreztem, ahogy tarkómon lecsorog egy izzadtságcsepp, pedig már október első hétvégéje volt. A nap még melegen sütött át a sárguló levelek között, de szükség volt a kedvenc detektívkabátomra és kockás sálamra. Hogy lehet, hogy most mégis fáztam és volt melegem egyszerre? Hogy juthatott eszembe egy egyszerű vezér lépésről a saját életem, és az elmúlt éveim? Mi történhetett a prefrontális cortexemben, ami miatt eszembe jutott, ha most bárhova lépek a királynővel, azt már nem fogom tudni visszacsinálni? Bármit is lépek, azzal elvesztem az összes többi potenciális lehetőségemet, amikkel nyerhetnék is. Hirtelen tört rám a felismerés, ami már egy ideje megbújt mindennapjaimban. Most én vagyok a világos vezér, de nem a sakkpályán, hanem az életemben.
Vezér a D2-re. A gimnáziumi éveim során, ha valaki feltette volna nekem a kedvenc kérdésem –„mi leszel, ha nagy leszel?” – felnőtt férfiakat meghazudtoló magabiztossággal vágtam volna rá, hogy világutazó újságíró. Barcelona macskaköves utcáin látta magam sangríát inni, nemzetközi járatokon cikket gépelni, brit politikusok és olasz divattervezők után futni egy diktafonnal. Amikor eljött a következő lépés ideje, nem léptem a D3-ra, hanem az E3-ra ugrottam, egyenesen Dávid karjaiba. Metaforikusan és szó szerint is, mivel egy Csaknekedkislány-koncerten kapott el engem, mielőtt elestem volna. Megkérdezte, iszok-e vele egy sört, és én ittam. Aztán kávét is másnap reggel. Dávid fiatal ügyvédbojtár volt, és én annyira beleszerettem, hogy közben magamat is elfelejtettem szeretni. A probléma az volt, hogy Dávid nem szeretett engem és valószínűleg magát sem, de szerette az összes útjába kerülő lányt. Az utolsó gimnáziumi évemben végig futottam valaki után, aki menekült előlem, de vissza-vissza nézett, hogy követem-e még. Ebből a nagy futásból egészen addig fel sem ocsúdtam, amíg a kezembe nem adtak egy diplomát, amit nem is én, hanem a szüleim akartak igazán. Vezér az F4-re.
„Aki ennyire jól beszél nyelveket, mint te, az biztosan kapni fog egy jól fizető középvezetői állást egy multinál.” Édesanyám annyira, de annyira akarta, hogy jól fizető középvezetői állásom legyen egy multinál, hogy elfelejtette megkérdezni, én szeretném-e ezt. Ő volt a legbüszkébb, amikor megoszthatta a közösségi médián a fotót, amin a diplomámmal a kezemben állok az egyetem előtt. Azt nem tudta, hogy én ekkor annyira szorongtam a megfelelési kényszertől, hogy egy hónapig rá sem tudtam nézni az Instára.
Itt álltam most, vezér az F4-en, és csak bámultam a fekete-fehér kockákat. G4, E4, E5, F6. Lehetek jól fizetett középvezető egy multinál, hippi egy tenerifei barlangban, gyerekeket nevelő anya vagy sikeres vállalkozó. A lehetőségek kusza kakofóniájától zsongott a fejem. Ha lépek, már nem léphetek vissza, végig kell csinálni, amit elkezdtem. Mi van, ha az F6-on jövök rá, hogy valójában a G4-re kellett volna lépnem? Akkorra a csel, amit a G4-en véghez vihettem volna, már kipereg a kezem közül, mint a homok. Sosem volt az enyém igazán. Mi van, ha mire eldöntöm, mi a következő helyes lépés, már késő lesz, és a lehető összes potenciális énemet elvesztem?
– Ha ennyi ideig gondolkozol rajta el fogod véteni. – Ottó bácsi hangja törte meg a külvilág csendjét és a fejemben lévő óriási zajt. – A királynő bárhová léphet, de ha nem lép sehova, mattot fog kapni.