Pichler Anna: „Velem az átok megszakadt”

2013. július 22. |

Kell egy nap, egy pillanat vagy egy hirtelen elszánás. Pichler Annának is kellett egy ilyen ahhoz, hogy leszálljon a villamosról, és elinduljon megkeresni az édesanyját. Akit akkor már több mint harminc éve nem látott, és aki ott maradt abban a gangos öreg házban, ahol gyerekként félt, és ahová soha nem vágyott vissza. Mégis úgy érezte, tartozik magának ennyivel.

Akkor tudok mesélni neked, ha most lehunyod a szemed… Csak egy kicsit tartsd csukva. Csak addig, míg múlik a szorongásom… Képzelj el egy kisbabát. Egy újszülött kislányt, aki nem kell senkinek. Se annak, aki a világra hozta, se az apjának, se senki rokonnak. Megszületett, s abban a minutában elhagyták. Ahogy egy leesett zsebkendőt elhagy az ember. De azt egyszer tán még keresi. Ahogy a lába nyomát otthagyja az úton lévő. Nem néz utána, ott marad mögötte, észrevétlen.

A megszületésem után szinte nyomban intézetbe vittek. Talán, ha kérte volna, akkor sem adnak oda az anyámnak. Néha azért eszembe jutott, amikor a kislányomat szoptattam, vajon marad-e nyoma az emberben a hiánynak. Hogy az anyja melle helyett egy cumiból fröccsen az első korty tej abba a pici szájba. De a veszteséggel egy pillanatban valaki odafönt intézkedett, és azt mondta: »Kicsi Anna, ne félj! Nem lesz könnyű utad, de tudd, vigyázok rád.« Csak így lehetett…

A csecsemőotthonból nem vittek haza. De óvodáskoromban hétvégén többször hazamehettem. Mehettem…? Akartam én menni? Az elején talán igen. Hogy ők jelentkeztek-e, hogy vigyenek? A szüleim…? Vagy becsöngetett a postás a gangos folyosón abba a lakásba egy levéllel, hogy megnőtt a kicsi Anna, nézzék meg, vigyék el, hátha az ő kedvéért le lehet tenni a poharat. Hátha vele lesz elég erő abbahagyni az életüket mérgező ivást. A reménytelen, borgőzös nappalokkal és éjszakákkal megvert hétköznapokat, ahogy éltek, akkor már évek óta. Előttem vannak mind a ketten. Anyám, amikor nem ivott, kedves, melegszívű nő volt, de már egy kis bortól is elveszítette minden tartását. Ilyenkor durva volt, hangos, eljárt a keze, féltem tőle. Apámtól nem féltem, inkább azt mondom, hozzá közelebb kerültem. Az emlékeimben szép, vonzó ember volt. Vékony, magas, meleg barna szemű, fekete hajú, fekete szakállas. Tanultsága és vágyai után festőművész.

Anyám sokszor engem küldött borért. Olcsó almaborért. Hogy honnan telt arra is, nem tudom, nem dolgozott egyikük sem, így emlékszem… Indultam én, de egy kislánynak, legfeljebb öt-hat éves lehettem akkor, nem adtak se a boltban, se a kocsmában szeszes italt. Ha pedig nem vittem bort – és szinte soha nem vittem, mert nem adtak –, szegény anyám, egészen kivetkőzött magából. Nem tudta, mit csinál. Ütött, kiabált. Ettől féltem, amikor az otthonból hazavittek, és ettől féltem, amikor a kocsmából visszamentem a gangos házba. De akkor is féltem, amikor józan volt és kedves, hogy vajon meddig tart a szelídsége. Hogy miért nem szóltam? Talán, mert a kisgyerekek sokkal inkább éreznek. Nekik ez a fontos, nem az, amit az eszükkel tudnak. Ez az érzés reményt diktált, hogy hátha legközelebb jobb lesz otthon. Talán szégyenkezés is volt benne, talán féltés is, és valami közösségvállalás, hogy mégis az enyém ez a hol szelíd, hol durva asszony. Sose meséltem bent, az intézetben, a budai Bolyai-otthonban, hogy mi történik velünk. Mert két évvel utánam született egy öcsém is. Ő nevelőszülőkhöz került, ott nőtt fel. Néha ketten együtt kerültünk hétvégén haza.

Amikor belém vágott a gondolat, hogy meg akarom keresni anyámat, magam ijedtem meg a legjobban. Attól tartottam, ha megtalálom, vajon elfogad-e… Akar-e majd látni… Csak aztán jutott eszembe a régi félelem. De akkor már felnőtt voltam. Anya vagyok én is. Egy kislány édesanyja. Túl egy korai szerelmen és egy békében elhatározott, barátsággal megtörtént váláson. Ma is igazi szeretet van a kislányom édesapja, a családja és miközöttünk. A lányommal és a párommal élünk, s nekem egy gondolatom van, őket boldognak tudni. Vikinek, a lányomnak rég elmondtam, hogy van valahol egy másik nagymamája, Zsuzsa anyu, az én édesanyám, akit egyszer majd megkeresek. Egy alkalommal, Viki negyedikes volt, ott ült velem a konyhában, az angolleckéjét írta. Az volt a feladat, írja le a családfáját. Írja, szedi össze, egyszer csak megszólal: »Anya, egyszer megkeressük majd a nagymamát?« Honnan tudhatta volna, milyen sokat segített. Egy kő esett le a szívemről. Hogy ez a találkozás nem csak nekem fontos. Ez volt az első biztos pont. Amikor azt éreztem, mindegy, milyen állapotban találom. Mindegy, mit tesz, mit gondol rólam. Az sem számít, hogy ő nem ad jelet, nem kíváncsi rám hosszú évek óta. Én akarom tudni, mi van vele. Én akarom őt látni. Nem szabad tovább halogatnom.

Szöveg: Schäffer Erzsébet
Fotó: Kiss Rozina

A folytatást keresd a decemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2007. december]

SEGÍTS TE IS!
Vigyázzunk a gyerekekre! Gyermekvédelemmel kapcsolatos kérdéseinkkel bátran forduljunk segítségért a több mint egy évtizede működő, komoly szakmai múltra visszatekintő Család, Gyermek, Ifjúság Kiemelten Közhasznú Egyesülethez, mely az ország egyik legnagyobb gyermekvédelmi szervezete.
Infó: 06.1.225.3526, www.csagyi.hu[1]

References

  1. ^ www.csagyi.hu (www.csagyi.hu)

‘),

Még több Riporter