Közel húsz éve jártál először Magyarországon, majd végül itt „ragadtál”. Miért döntöttél kis hazánk mellett az amerikai álom helyett?
Az első látogatásom spontán ötlet volt. Eredetileg Szentpétervárra mentem volna, de kezdett hidegre fordulni az idő, ősz vége volt már, és mindenki lebeszélt róla. Veronában voltam barátoknál, és ők azt mondták, ha már eljöttem Amerikából az öreg kontinensre, ne hagyjam ki Budapestet. Így kerültem először Magyarországra. És, hogy később miért jöttem vissza? Bizonyos értelemben egy lány miatt, és persze az európai kaland is motivált. Aztán pedig a lányok és a barátok miatt maradtam végleg.
A magyarországi és az amerikai művészvilágba is belelátsz. Mik a legszembetűnőbb különbségek?
Magyarországon – de ez jellemző egész Európára is – a legtöbben felnéznek a művészekre, megbecsülik őket. Néha olyannyira, hogy túlmisztifikálják az adott embert. Amerikában azonban más a szemlélet. Ha engem, mint hallgatóságot, nézőt megérint a művész munkája, hatással van rám, akkor komolyan veszem. De az amerikaiak nem adják meg alapból a tiszteletet. A magyar egy babonás nép. Néha jellegtelen szavakban és dolgokba hisznek, rég érvénytelen dogmákban gondolkodnak.
Amerikában talán nem így van?
Ó, dehogynem. Amerika is tele van hibákkal, a túlzott nacionalizmustól a szűklátókörűségig, és persze ők is borzasztóan babonásak.
Rendezőként az improvizációs színház a mindennapjaid része, és énekesként is gyakran fellépsz a Random Trippel, ahol ugyancsak az improvizációé a főszerep. Hogyan lett az életednek ilyen fontos eleme ez a műfaj?
Los Angeles-ben, az iskolában találkoztam először az improvizációs technikával. Alsó tagozatosan bekerültem az iskola „sztár” tanárának az osztályába. Ő volt a legnépszerűbb tanár, köszönhetően formabontó oktatási stílusának: minden tantárgyát improvizációval vegyítette.
Ezt hogy kell elképzelni?
Hetente volt egy olyan foglalkozás, ahol improvizációs gyakorlatokon keresztól adta át a tananyagot. Felismerte, hogy az improvizáció tökéletes eszköz a félelem csökkentésére. A gyerekek alapból tele vannak feszültséggel, sikerkényszerrel. Azt mondják a felnőttek, hogy vagy jó vagy matekból, vagy nem. De ez nem ilyen egyszerű. Valójában mindenki mindent tud, és a félelem az egyetlen dolog, ami az ember és a tudás közé áll. Ha elkönyveled magad rossz matekosnak, akkor az is leszel. A tanárom képes volt arra, hogy felkeltse a gyerekekben a kíváncsiságot, szorgalmat, érdeklődést úgy, hogy az improvizáció eszközeivel magabiztosságot adott.
Tehát az improvizáció a félelmeink elleni pirula, ami felold minden szorongást?
Ez egy kemény technikai sorozat, ami szokásokból áll. Az alapja egyszerűen az, hogy a rossz szokásainkat jókkal próbáljuk felváltani. Improvizáció az, amikor a védelmi mechanizmusaidat és az egódat kikapcsolod, miközben csak az adott pillanatra koncentrálsz, amiből így ki tudod hozni a legtöbbet. Gyakorlás kérdése.
Vagyis tanulható?
Abszolút. De persze spontán is jelen van mindannyiunk életében. Egyfolytában improvizálunk. Most is azt tesszük. Erre születtünk, és fel is vagyunk hozzá szerelkezve: bele van kódolva a DNS-ünkbe. A mostani, meglehetősen rohanó életünk azonban ezeket a berögződéseket felülírja. Vegyük például azt, hogy legtöbbünk 100-150 embert ismer a 8-12 helyett. Nevekre, arcokra, Facebook üzenetekre kell emlékeznünk, így nem olyan jó ész nélkül improvizálni, mert félő, hogy lebukunk: kiderül, hogy nem tudom, mi a neved, és fogalmam sincs hol találkoztunk. Az improvizáció bátorságot ad ahhoz, hogy ne féljünk az ismeretlentől. A bátorság pedig egyenlő képesség. Ha képes vagy bevállalni egy kis rizikót, izgalmasabb lesz az életed. De azt is megmutatja, hogyan figyelj a másik rezgéseire, hogyan működj együtt másokkal.
Az improvizáció segíthet abban, hogy ne váljunk magányos farkasokká?
Legalábbis megtanít csapatban gondolkodni. Nem az ÉN ötletem, hanem a MI ötletünk. Miért lennének nekem egyfolytában jobb ötleteim, mint nekünk ketten? Ez milyen egy hülye gondolat! Félünk attól, hogy ellopják az ötleteinket, pedig nincs felemelőbb a közös kreativitásnál.
Ahogy te is mondtad, elég zaklatott manapság az életvitelünk. Hogyan lehet az embereket mégis becsábítani egy improvizációs színházi előadásra?
Nagyon régóta itt vagyok Magyarországon, mégsem tudom erre a választ. Még nem sikerült kitalálni azt az egyenletet, vagy ha úgy tetszik üzenetet, amivel biztosan meg lehet mozdítani az embereket. Ami egy másik országban megoldás, egyértelmű, az itt nem feltétlenül működik. Közép-európai flegma van: nincs időm, pénzem, kedvem. Így nehéz megtalálni a hangnemet, üzenetet, ami dekódolja, hogy mit csináljanak a szabadidejükkel. Szerencsére ennek ellenére sokan nyitottak az improvizációra és jönnek is. A Grund Színház Food Film Fighters vagy a Maestro! című előadása sok embert vonz és nagyon népszerű. A szerdánként tartott, lassan öt éves nyitott műhelyünkön is mindig nagyon szines, és érdeklődő a társaság.
Ezeken a műhelyeken bárki részt vehet?
Bárki eljöhet, persze. Alapvetően színházi technikákat tanítunk ott, de aki eljön, az a későbbiekben természetesen arra használhatja az élményeit, tudását, amire akarja. Ha a munkájában tudja kamatoztatni, tegyen úgy, de ha csak jól akarja magát érezni, a műhely erre is tökéletes.
Rendező, színész és énekes vagy egy személyben. Hogyan definiálnád magad egy szóban?
Kortárs. Szerencsésnek mondhatom magam, mert rátaláltam egy olyan kulcsra, ami minden ajtót nyit. Ha az emberi viselkedéssel foglalkozol, kortárs leszel.
