Öt hónapra terveztél, három éve vagy kint Haitin. Miért pont ezt a távoli országot választottad célodul?
Az önkénteskedés egy utolsó „kilengésnek” indult. Devecserben voltam először önkéntes a vörösiszap-katasztrófa után. Az ottani munka annyira magával ragadott, hogy elkezdtem keresni a lehetőségeket. Úgy éreztem, mielőtt belefogok egy „rendes”, nyolcórás munkába és letelepedek, még szeretném megtapasztalni, milyen önkéntesként külföldön dolgozni. Nagyon nehezen indult a keresgélés, Európában nem is találtam olyan intézményt, ami fogadott volna. Végül Haitiről jött pozitív visszajelzés.
Milyen volt az első benyomásod az ottani önkéntes munkáról?
Amikor megérkeztem a fővárosba, Port-au-Princebe, arra számítottam, hogy fel lesznek rám készülve, de nem voltak. Előttem még sosem fogadtak önkéntest, így fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velem. Az első napokban derült ki az is, hogy az egészséges árvákkal foglalkozó intézmény mellett van egy másik, a Hope Home, amely sérült gyerekeket lát el. Eleinte az volt a terv, hogy az egészséges gyerekeket fogom angolra tanítani, de végül a beteg gyerekek mellett kötöttem ki. Úgy éreztem, nekik nagyobb szükségük van rám. Azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy hamarosan egy kolerajárvány közepén találom magam.
Alig néhány hónapja voltál kint a járvány kitörésekor. Hogyan tudtad ezt a helyzetet kezelni?
A legnehezebb az volt, hogy még nem értettem a nyelvet (csak kreolul beszél a személyzet). Mindemellett eltérő kultúrkörnyezetből jöttünk, ezért számtalan dologgal nem tudtam kint azonosulni. A járvány alatt naponta fertőtlenítettünk mindent annak érdekében, hogy ne terjedjen tovább a betegség. A fertőtlenítést lelkiismeretesen megcsináltuk a „mammákkal”, vagyis a gondozókkal. Majd ezután ugyanazzal a kanállal etettek több gyereket egyszerre. Minden nyelven megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ne tegyék, mert így folyamatosan terjesztik a fertőzést, de nem értették. Azt éreztem, megbolondulok. A gyerekek sorra betegedtek meg, hárman sajnos meg is haltak. Amikor az első kisfiút elveszítettük, először szembesültem egy gyermek halálával, úgy éreztem, a mammák nem gyászolták meg. Nagyon rosszul viseltem. Azóta persze sok mindent másképpen látok. Most már tudom, hogy ők is érezték a veszteséget, de a sírást teljesen elítélik a Vuduba vetett hitük miatt. Úgy tartják, bevonzza a rossz szellemeket.
Ezek szerint nem volt könnyű a kezdeti időszak.
Inkább úgy mondanám, sok mindent egyszerűen nem értettem az elején. A mammák mindig nagyon nyugodtak voltak, első ránézésre iszonyúan lustának tűntek. Aztán persze rájöttem, hogy huszonnégy órát dolgoznak, nem várható el tőlük, hogy száz százalékon teljesítsenek. De ez a lassúság mindenhol jelen van. Amikor Haitire érkeztem, egy évvel voltunk a 2010-es földrengés után, mégis minden úgy nézett ki, mintha két hete történt volna a katasztrófa. Most volt a négy éves évforduló, a romokat már jórészt eltakarították, de a város szegényebb részeiben semmi sem változott. A földrengés nyomai inkább beépültek a mindennapokba: a kidőlt gerendákra teregetnek, vagy az árusok arra teszik ki a portékát. Az európai kultúrához képest teljesen máshogy élik a mindennapjaikat. De ennek megvan az előnye is: tényleg a mának élnek. Amíg mi elfelejtjük, hogyan kell élvezni a pillanatot, addig ők mind táncra perdülnek, ha ebédidőben meghallanak egy jó zeneszámot. Nagyon pozitívak.
Kattints a képre a galériáért!
Hogyan tetted túl magad a nehézségeken?
Tényleg úgy álltam hozzá, hogy öt hónap, kibírom, jöjjön bármi. Úgy éreztem, ha kell, tűzön-vízen átmegyek, de végig csinálom. A mammákkal a fordulópont egy hónap után jött, amikor lemostam a gyerekek kerekesszékeit. Ez egy nagy pillanat volt, mert még soha életükbe nem tisztították alaposan le őket, szó szerint több centis csótányok jöttek ki a székekből. Miközben takarítottam, egyszer csak felnéztem, és azt láttam, hogy az összes gondozó engem néz. Ekkor értették meg, hogy valóban segíteni akarok.
Egy egyszerű önkéntesből néhány hónap alatt te lettél a Hope Home vezetője, ami komoly változásokat hozott az intézmény életébe. Mire vagy a legbüszkébb?
Nálunk minden apróság számít: a gyerekeknek van már saját, kicsi kanaluk – mert eddig csak nagy kanállal etették őket -, és mindenkinek van személyre szóló bögréje is, így több vizet isznak. De szerencsére nagyobb változások is történtek: terápiát és oktatást is szervezünk. Amikor a Hope Home-ba érkeztem, a sérült gyerekek élete abból állt, hogy reggel hétkor beültették őket a tolókocsiba, este pedig kivették őket belőle, és persze napi háromszor kaptak ételt. Így nézhették az előttük ülő gyerek tolókocsiját, illetve a szerencsésebbek bámulhatták a tévét. Most már vannak foglalkozások nekik is. Délelőtt tartjuk a terápiákat – felvettem egy négyfős terapeuta csapatot -, délutánonként pedig tanárok tartanak oktatást. Néha kirándulunk, és már többször elmentünk a tengerpartra is. A legnagyobb eredmény pedig talán az, hogy az egyik kerekesszékben ülő lányt megműtötték pár hónapja. Most már járni tanul.
Mivel a Hope Home fenntartása örökös harc, így minden évben gyűjtést szervezel az árvaháznak, most szeptemberben is lesz egy jótékonysági est. Sőt, egy új projektbe is belekezdtél.
Mivel ezek a gyerekek komoly fogyatékosságokkal élnek, és nagyrészük ágyhoz kötött, így minden apró segítség aranyat ér. Az éves jótékonysági események mellett idén indítottuk útjára a Papírgyöngy Ékszerek projektet. Ez egy nagyszabású jótékonysági felhívás, amit a Baptista Szeretetszolgálattal közösen hívtunk életre. Az ékszereket a mammák kézzel készítik, és a megvásárlásukkal bárki segíthet a gyerekeken. Mindemellett folyamatosan keresek önkénteseket, mivel az ő munkájuk is komoly segítséget jelent. Eddig három magyar önkéntes volt kint a Hope Home-ban. A legtökéletesebb, ha terapeutákat fogadhatunk, de minden segítő kéz jól jön.
Noha a mindennapjaidat nagyrészt a munkád tölti ki, mégis felmerül a kérdés: hogyan lehet beilleszkedni egy ilyen távoli országba? Nem vagy magányos?
Az első másfél évben eléggé el voltam izolálva. Aztán elkezdtem tanítani egy amerikai iskolában, ahol sikerült barátokat szereznem. Sajnos az a legnehezebb, hogy sok külföldit megismerek, de az emberek többsége csak néhány hónapra jön Haitire. A helyiekhez a kulturális különbségek miatt nagyon nehéz közelebb kerülni. Sokan örülnek, ha fehér bőrű ismerősük van, mert az kint dicsőségnek számít, de ezek csupán felszínes kapcsolatok. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a mammákat már a barátaimnak nevezhetem. Amikor azt mondják, hogy én már igazi haitinek számítok, az a legnagyobb elismerés.
Bár az elmúlt években szerencsére téged nem ért támadás, idén végül mégis szembe kellett nézned Haiti veszélyes arcával is.
Haitin szabály – és valamiért a bűnözők is tartják magukat hozzá -, hogy sötétben van veszély, nappal viszonylag biztonságos a főváros. Vannak íratlan törvények, amiket be kell tartani, és akkor nem esik bajunk: saját autóval közlekedj, csak olyan motortaxira ülj fel, aminek ismered a sofőrjét és így tovább. Sajnos a támadásom estéjén nagyon kimerült voltam, mert esténként egy ír bárban, nappal pedig a Hope Home-ban dolgoztam. Elővigyázatlan lettem. Olyan motortaxira szálltam fel, amire nem szabadott volna. A sofőr és a társai megpróbáltak kirabolni, de végül sikerült akkora zajt csapnom, hogy elfutottak. Az egyik azonban az utolsó pillanatban megfordult, és rám lőtt. Nagy szerencsém volt, nem kaptam életveszélyes sérülést, a lábamat találta el. Így vissza tudtam bicegni az ír bárba, ahonnan azonnal korházba vittek.
Komoly trauma lehetett átélni mindezt. Az elmúlt hetekben Magyarországon lábadoztál, de nemsokára visszamész Haitire. Nehéz volt meghozni ezt a döntést?
Jó volt hazajönni Magyarországra, kellett egy kis szünet. Egy időre így kiszakadhattam a kinti közegből. De ha most nem mennék vissza, azt cserbenhagyásnak érezném. Sok tervem van még, és szeretem ezt a munkát. Persze nagyon ijesztő, ami történt, de folytatni akarom mindazt, amit elkezdtem. A támadás után el voltam keseredve, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy most minden megváltozik, hiszen elvették a biztonságérzetemet. Csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell tűznöm valami pozitív célt, ami újra erőt ad.
Sikerült megtalálnod ezt a célt?
Igen. Július 27-én a San Francisco-i maraton jótékonysági futásán fogok részt venni a Hope Home-ért. Szerencsére a lábműtétem jól sikerült, már szépen járok. Most az a kihívás, hogy júliusra a futással se legyen problémám.
Álmodozók sorozatunk első részét itt találod!
