Álmodozók: Martens bakancsban a gyermekonkológián

2014. április 23. |

Energikus vonások, beszédes tekintet, határozott orgánum. Van, ami nem változott az elmúlt években. De sok minden igen. Ujvárosi Hannah-val segítségnyújtásról, hivatásról, különleges örömökről beszélgetünk. És arról, hogyan lett lázadó punkból hivatásos segítő.

Álmodozók: Martens bakancsban a gyermekonkológián

Színes hajú, piercinges, bakancsos lány voltál. Mikor alakult ki ez a feltűnő stílusod?

Már gyerekkoromban látszott, hogy nálam más kerékvágásban történnek majd a dolgok. Tíz évesen például rockernek akartam öltözni farsangkor. Minden vonzott, ami meghökkentő. Ezt erősítette, hogy szüleim külszolgálatot teljesítettek, ötévente más helyre költöztünk. 1986 és 1991, majd 1995 és 2000 között Bécsben éltünk. Az ingázások miatt szükségem volt a valahova tartozás érzésére, ezt akkor a punk szubkultúrában találtam meg.

Meddig tartott a punk korszak?

A bécsi érettségi után hazajöttem, és mivel sehol nem kaptam munkát, Pécsett, a némettanári szakon folytattam a tanulmányokat. Akkor hirtelen kinőttem a punk stílust. Sokak szemében az egyetem egyet jelent az értelmiségi léttel, közben pedig olyan kapuk is megnyíltak előttem, amit kevesen gondolnának… Ez az időszak nem szól másról, minthogy döntéseket kell hozni. Én úgy döntöttem, kiveszem a részem az éjszakából, a többi megoldódik. Két évem telt így, mint mindenben, a bulizásban is extrém voltam. Ez is egyfajta szubkultúra: szolibarna bőr, drága ruhák, „nagypályás haverok” és a 48 óráig tartó érzés, hogy különleges vagy.

Beköszöntött az életedbe a szerelem, és ennek az időszaknak is vége lett.

Nem is akármilyen változás következett! Megismertem Rolandot és elkezdtem élni, sőt imádni azt a kispolgári életet, amit korábban annyira elítéltem. Közös ébredések, kutyasétáltatás az erdőben, főzés és boldogság.

Ekkoriban kerültél kapcsolatba a Pécsi Kórháziskolával, amelynek keretein belül a tartósan beteg gyermekeket kórházi tartózkodásuk idején tanítják, segítik lelkes pedagógusok. Hol hallottál róluk először?

Az egyetemen az egyik reggeli előadást egy vendégelőadó tartotta a kórháziskoláról. Másnap már hívtam is az alapítványt. Egyből éreztem: ott a helyem. Így lettem húszévesen önkéntes a pszichiátrián. Tanultunk, beszélgettünk, rajzoltunk. Érdekes világot ismertem meg abban a két évben.

Közben elvégezted az egyetemet. Egyenes út vezetett a kórház-pedagógusi pályára?

Sajnos a diploma megszerzése után nem tudtak a kórházban főállást ajánlani. De a német és angol nyelvtudásommal, fordításokkal, tolmácsolással továbbra is támogattam az alapítványt. És természetesen a tanári pályán maradtam: egy szigetvári általános iskolában, majd egy nyelviskolában helyezkedtem el. Ez utóbbi igazi álommunka volt, mégis kezdtem úgy érezni, valami hiányzik. Vissza akartam találni a Kórháziskolába.

Gyereksziget, 2011 – A tartósan beteg gyerekek gyógyulását segítő játékok átadása
(Forrás: Kórházpedagógusok Egyesülete)

Hogy sikerült?

2010 májusában egy konferencián szinkrontolmácsoltam, és hallgatva az előadásokat az egyik ámulatból a másikba estem. A záróvacsorán odajött hozzám Kocsis Krisztina, az alapítvány vezetője, és elmondta, hogy nyárra tudna nekem munkát adni. Kérdés nélkül igent mondtam. Akkor, júliusban léptem be életemben először a gyermekonkológiára. Kriszta bevitt néhány kórterembe, bemutatott a nővéreknek, majd elköszönt. Bedobtak a mélyvízbe. Aztán a gyerekek és az egész benti világ néhány hét alatt elvarázsolt. Nem volt kétség: a jövőben is itt akarok dolgozni.

Távolról leírhatatlanul szomorúnak tűnik ez a kórházi légkör, a beteg gyerekek társasága. Milyen hatással volt rád?

Ha megkérdezik tőlem, mi nincs az onkológián, egy biztos: rosszkedv! Az emberi test és elme olyan fantasztikus, hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodik a megváltozott életkörülményekhez, és harcolni kezd. Az öröm másban van, mint „idekint”. Ha igazán őszinte akarok lenni, nem volt olyan helyzet, amire nemet mondtam a munkám során. Soha nem jutott eszembe, hogy nem ölelem meg a sugárterápiáról érkező kisfiút, vagy nem veszem az ölembe a csontvelő-átültetésre váró kislányt. Minden szabály felülíródik. Nem számít, honnan jössz, nem fontos az időjárás, a pénz. Csak a közös pillanatok lényegesek, és hogy jobbá tedd ezt az időt.

De sajnos nem mindegyik gyermek gyógyul meg. Megtanultad feldolgozni a halált?

Nagyon féltem az első ilyen élménytől. Mert amíg „happy end” van, könnyen kezdi a másnapokat az ember. 2010 decemberében halt meg az első gyerekem; azt gondolom, jól kezeltem. De mindegyik haláleset más. Alakulnak nagy szerelmek, láthatatlan csillámmal átszőtt kapcsolatok. Ha egy ilyen kedvenc gyerek megy el, abba te is belehalsz. Ez nagyon nehéz, csak túlélni lehet. És megtanulod, hogy ne kövesd el azt a hibát, hogy a szeretetteidnek nem mondod el elégszer, mennyire szereted őket, mert nem tudhatod, meddig teheted meg.

A Vöröskereszt színeiben Bécsben

2012 nyaráig dolgoztál kórházpedagógusként. Miért lett vége ennek a különleges történetnek?

Egyrészt mert már nem volt lehetőségem a továbbfejlődésre. Amit lehetett, megtapasztaltam, de 30 évesen úgy éreztem, más fórumokat kell keresnem. A döntésnek magánéleti oka is van: felbontottuk az eljegyzést a vőlegényemmel, véget ért a hét évvel azelőtt kezdődött nagy szerelem. 2013 január óta a Vöröskereszt berkeiben, Bécsben folytatom a segítő munkát.

Mit jelent ez a munka? Vagy inkább hivatás…

Az év elején egy sürgősségi átmeneti szállón kezdtem dolgozni: hajléktalanoknak, kábítószerfüggőknek biztosítunk rendezett körülményeket, emberséget este hat és reggel fél tíz között. Ez azonban csak amolyan „tűzoltó” megoldás az utcán élőknek. Ezért a Vöröskereszt elindította mobil segítőrendszerét, amelynek aktív résztvevője lettem. Ennek keretein belül azokat keressük fel, akik legalább három hónapja látogatják a szállót. Segítünk a rászorulóknak munkát találni, felkészítjük őket az állásinterjúra, a Vöröskereszt raktárából ruhákat válogatunk nekik, elkísérjük őket a munkaügyi központba, támogatjuk őket az ügyintézésben, szálláskeresésben. Persze sokszor a személyes beszélgetések a legfontosabbak… Hihetetlen élettörténetekkel és új útra találásokkal találkozom. Felemelő érzés egy-egy köszönő üzenetet kapni és tudni, hogy tényleg segítettem. Megerősít abban, hogy az utamon járok.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Karanténban Brüsszel külvárosában brüsszel

Karanténban Brüsszel külvárosában