Hogyan kell elképzelni egy civil aktivista munkáját Izraelben?
Én egy Palesztin szervezetnél, a Grassroots Jerusalem-nél dolgoztam. Ahogy a neve is magába foglalja, ez a szervezet a grassroots, vagyis alulról szerveződő mozgalmak egyike, amelynek legmeghatározóbb elve a „közbe nem avatkozás” szigorú betartása. Három fő célt tűztünk ki: az első a meglevő palesztin szervezetek összekapcsolása és szinkronizálása, a második ezen szervezetek felerősítése, hogy képesek legyenek összhangban képviselni a palesztin lakosság jogait, a harmadik pedig a marginalizált közösségek fejlődésének támogatása. Az elképzeléseink megvalósítása azonban nem ment könnyen, a helyzet a civil szférában katasztrofális. Követhetetlen támogatási struktúrával, szociális és emberjogi tehetetlenséggel kellett szembenéznünk nap mint nap.
Közel két hónapja jöttél el Izraelből. Akkor is érezhető volt már a pattanásig feszült helyzet?
Izrael egy puskaporos hordó a megalakulása óta. 1948 előtt azonban ez a mély konfliktus nem létezett. Sokan ezt ma elfelejtik. Jeruzsálem a zsidó, muszlim és keresztény vallások olvasztótégelye volt, hiszen mindhárom szent helye. Az emberek megfértek egymás mellett. Mára azonban mindez megváltozott: a várost betonfal veszi körül, amin csak az ellenőrző pontokon keresztül lehet átjutni. Azok a palesztinok, akik a ciszjordániai területen élnek, és nem rendelkeznek úgynevezett „blue ID card”-al, nem tehetik be a lábukat az izraeli területekre. Nem mehetnek el az ott élő rokonaikhoz, és nem látogathatják meg a szent helyeiket sem. Közben a palesztin területeken gomba módra szaporodnak a fallal körülvett, a nemzetközi jog minden fajta olvasata szerint illegálisnak minősített izraeli telepek, amiket fegyveres katonák védenek. Nem csoda, hogy mindez konfliktust szül.
Be tudtál illeszkedni ebbe a megosztott társadalmi helyzetbe?
Ez egy bonyolult kérdés. Jeruzsálemben az ember kialakít egy kettős, majdhogynem hármas életet. A város palesztinok lakta része, ahol éltem és dolgoztam, nagyon befogadó. Izraeli barátokra főleg utazásaim során tettem szert. Bár tudtam, hogy az izraeli helyzet egy folyamatos pengeélen táncolás, de még így is meglepett, hogy a munkám említésével milyen szélsőséges reakciókat tudtam kiváltani az emberekből. Néhány nap alatt bebizonyosodott: ahogy sok más konfliktus sújtotta országba, úgy Izraelben sem kívánatosak a civil szféra képviselői.
A galériáért kattints a képre!
Hogyan gondolkodik a kialakult helyzetről a civil lakosság?
Utazásiam során az egyszeri palesztin emberektől többször is azt hallottam, hogy számukra nem az izraeli lakosság jelent fenyegetést, az ő problémájuk a cionizmus, a palesztinok kiszorítása szülőföldjükről, a folyamatos, tárgyalások nélküli bebörtönzések, házfoglalások, illetve Gáza 1967 óta tartó ostroma és elszigetelése. A Ciszjordániában épülő illegális telepek kérdése magát az izraeli lakosságot is megosztja, sokan kolonizációnak tartják ezt a folyamatot. Még az izraeli katonaság sem egységes: a Breaking the silence például egy volt izraeli katonákból alakult civil szervezet, amelynek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a palesztin lakosság ellen elkövetett túlkapásokra és igazságtalanságokra. Mindezek ellenére még mindig sokan úgy gondolják, hogy a fennálló helyzet legitimizálható. Ezt pedig csak tovább nehezíti, hogy az izraeli civilek egy jelentős része nem is tudja, hogy mi folyik Ciszjordániában. Sokuk sohasem látogat el a palesztin területre, mert már gyerekkoruk óta abba nőnek bele, hogy Ciszjordánia veszélyes számukra. Az elrettentésre jó példák a palesztin területeket övező óriási, vörösen izzó táblák, amiken ez áll három nyelven: „Ez az út az A szektorba vezet, ami palesztin fennhatóság alatt áll. Izraeli állampolgárok belépése szigorúan tilos, életveszélyes és az izraeli jogszabály áthágásával jár”. (Az A szektorban a palesztinok részleges fennhatóságot gyakorolhatnak.) Sajnos Izraelben is igaz Gandhi mondása: „A probléma nem a gyűlölet, ahogy sokan gondoljuk, a probléma a félelem”.
Te sosem érezted magad veszélyben?
Nem. Pedig bejártam Izraelt és Ciszjordániát is. A munkám miatt olyan helyekre is ellátogattam, ahol a madár se jár.
Melyik hely maradt meg a legjobban benned?
Egy kis Isten háta mögötti település, Jisr al-Zarqa. Ez egy aprócska halászfalu, ami teljesen el van szigetelve a külvilágtól. A faluba vezető utam így meglehetősen kalandosra sikerült: az izraeli zöldségestől a rettegve odavezető taxisofőrig mindenki óva intett. Azt mondták, ez egy förtelmes és veszélyes hely, ahova lányként nem kéne betennem a lábam. Amikor végül a taxit magam mögött hagytam, az első, akivel a faluban találkoztam egy gyümölcsöt áruló idős bácsi volt. Meglepetten, de nagyon büszkén ajánlotta portékáját az első oda „merészkedő” turistának.
A jelenlegi konfliktust három izraeli fiatal Hebron melletti elrablása, majd megölése váltotta ki, amit egy palesztin kisgyermek élve elégetése követett. Te jártál Hebronban? Milyen egy külföldi szemével?
A probléma éppen az imént feltett kérdésből ered. A konfliktus nem a három telepes fiatal elrablásával kezdődött, hanem a több mint 67 éve tartó területfoglalás következménye. A jelenlegi helyzet egyszerűen nem fenntartható. Hebron vagy arab nevén AlKhalil például egy „elfoglalt” város. Ez annyit tesz, hogy a település egy jelentős része izraeli fennhatóság alatt áll. A kép, ami ott fogad, a jelen kor európai embere számára felfoghatatlan. Tetőn strázsáló gépfegyveres katonák védik a betelepített izraeli telepeseket, ellenőrző pontok és kihalt városrészek övezik az utadat mindenütt. A Shushana utca, ami egykor palesztin manufaktúráknak és jól menő üzleteknek adott otthont AlKhalil szívében, ma nem más, mint egy groteszk szellemváros. Hebronban az élet egy bizarr, torz kontraszt a nyüzsgő arab bazársor és az egy utcával arrébb élő, csöndbe burkolódzó, fallal és fegyverekkel körülvett bevándorló telepesek között.
Az elmúlt hetekben a Gázai-övezetből ki- és berepülő rakétákról szól minden híradás. Utazásaid során sikerült bejutnod az övezetbe?
Nem, mivel a belépéshez külön engedély, és hosszas procedúra szükséges. Gáza Pandóra szelencéje, amit nem nyithat ki akárki.
Fotók: Mihajlov Boján, Balog Orsolya, Ahed Izhiman
