Legyártottunk ezer vályogtéglát, el is fáradtam rendesen. A helyiek kitalálták, hogy én vagyok a rangidős csapatfőnök – nem, nem én vagyok a legöregebb –, és hozzám jönnek a munka miatt, az ásó miatt. A srácokkal nem egyszerű az élet, de igyekszem példát mutatni a mindennapi rendületlen fürdéssel és mosással.
A napunk általában reggel hatkor kezdődik, 6:30 körül reggeli, a himalájai tojás, ami fehér kívül és belül is. A cukros tea pedig kihagyhatatlan, igazi kalóriabomba. Aztán a reggeli dermesztő hidegben egy gyors mosdás, 7:30-kor pedig már battyogunk felfelé a napiskolánk felé dolgozni. Délben szintén cukros tea – reménytelen –, délután pedig hullafáradtan hazaesve következik egy beszélgetés önmagammal, hogy akkor fürdeni kell, mert az nagyon jó… de ha nem süt a nap, annyira nem jó… de ha napközben volt pár óra napsütés, akkor igazi wellnessfürdést lehet tartani a vizes vödrök ölelésében – utóbbi lesz általában a hajmosás nap. Eddig sajnos nem sokat sütött az a nagy sárgaság… bár ma délben szinte elviselhetetlen volt az ereje.
Délután pedig mindig találunk valamit, amit meg lehet nézni, ahová el lehet menni, illetve akivel lehet beszélgetni. Így esett, hogy egyik este rám kiabált a zanglai herceg – aki szemtelenül jóképű, és szemtelenül intelligens. A nagy kérdés, hogy mi lesz Zanglával, ha a jobb iskolákban tanuló fiatalok nem jönnek ide vissza – és szerintünk miért is jönnének… Ezzel szemben, a srácoknál ez nem kérdés: gondolkodás nélkül vágják rá, hogy jönnek haza segíteni. A jelenleg egyetemre járó 23 éves herceg ebből a szempontból kivétel, ő valószínűleg valamelyik nagykövetségen fog kikötni.
Hazatérők
Ez egy fiús év. Nemcsak az önkéntesek között vagyok egyedül nő, de míg két évvel ezelőtt két tüneményes kislány volt a családnál, ahol laktam, most egy 16 éves kissrác a szívem csücske. Angchuk a vendéglátónk, Sonam kisfia, Lehben tanul – szponzori támogatással – egy alapítványi magániskolában. Folyékonyan beszél angolul, a Pi élete a kedvenc filmje, tanul hindi nyelvet, és tanul tibetit is, olvasni is tudja, ami nagyon ritka a fiatalok körében. A kezdeti távolságtartás lassacskán oldódott, és amikor korgó gyomorral együtt várjuk a vacsorát, beszél, kérdez, néha még a hajam is befonja. Bár nagy vágya egy iPod, imád Lehben élni, szereti az amerikai filmeket és a történelmet, mégis gondolkodás nélkül rávágja, hogy haza fog jönni, ha befejezte az iskolát. Pedig neki jó esélye lenne támogatót találni egyetemi tanulmányokra. De inkább jönne haza, segíteni. Ha minden jól megy, együtt megyünk vissza Lehbe, kezdődik az iskola. Új becenevet is kaptam tőle: Micil lettem – a jelentését sajnos nem árulta el.
Még nagyjából 9-10 napot vagyok itt, mostanra már mindannyiunkat gyötörnek a rántott hús álmok. Bár ma, amikor felébredtem a bogár-világháborúra, egy tányér kakaós tejbegrízért adtam volna oda az értékes bolhairtó spricnit, de azonnal.
Az éjszakák lassan kezdenek melegedni, a fiúk kint alszanak a verandán, én csak nyitott ajtónál. Áram esténként 8-tól 10-ig van, de több nem is kell. Legalábbis azt hittük… Amint egyik nap a hosszabbító mellé gyűltünk és elkezdtük rádugni a laptopot, töltőket, egyszercsak kigyulladt a vezeték. Hatalmasat sikítottam, mert a kábel azon része égett ki, ami a tetőt jelentő vékony faágak alatt van, és már láttam magam előtt, hogy lángol a szoba… Nagyjából három perc múlva a falu mozgóképes férfitagjai berontottak és próbálták menteni a menthetőt. Egy időre mindenesetre áram nélkül maradtunk. A kábelezés minőségét nem ecsetelem, az a csoda, hogy nem gyulladtunk ki. Ma eldöntöttük, hogy veszünk 80 méter kábelt és újrakábelezzük a házat. Egy tibetológus, egy szociológus és én… és egy falu.
Az állandó vérnyomásleesésem leszámítva nincs semmi gond, azt meg kólával próbálom orvosolni.
Megtudtam, hogy két éven belül egy külön szociológiai kategóriába fogok tartozni, amit mar tanítanak is az egyetemen, meghozza a „35 éves, jó egzisztenciájú, saját berendezett élettel rendelkező, szingli nő” – és mivel eddig nem tudtam felmutatni sem egy hazásságot, sem pedig hosszú tartós párkapcsolatot, valószínűleg maradok egyedül… Még jó, hogy van velünk egy szociológus, aki sokat beszél.
Szombat este telihold volt… 4000 méteren a Himalája ölelésében – ilyenkor felötlik bennem, hogy érdemes lenne elvégeznem egy fotós tanfolyamot, mert hiába van egy közepes gépem, a Hold megörökítése kifog rajtam. Egyébként itt, miután lemegy a nap, otthon viharjelzésesnek számító szél támad, és két pulcsit-kabátot igénylő hidegre hűl a levegő.
Kúszik be a Nyugat
Zanglában a legnagyobb energiaforrás egyértelműen a helyiek szeretete. A legegyszerűbb munkásunk is tudja a nevem, és nekem kiabál, ha eltörik az ásó. A házigazda egyedül engem kelt reggel 6-kor, hogy ébresszem a többieket, mert kész a reggeli, és mindezt megspékeli egy frissen facsart tejes bögrével is. Majd mellékesen megjegyzi, hogy rendetlen a szobám, és olyan óvatosan oson ki, ahogyan bejött.
Sosem fogjuk igazán megérteni, hogy mi a motivációjuk az életben, mi élteti őket, miért mosolyognak mindig. A család mindenek felett áll az életükben, és a természettel teljes harmóniában és alázattal élnek együtt. Az idegeneket eleinte kétkedve fogadják, de mégis képesek teljes szívvel szeretni, és nyelvtudás nélkül is kiszűrni azokat, akiktől nem számíthatnak semmi jóra. Ösztön, vagy ezeréves hagyományok, vagy a bennük élő természet… És mint egy hollywoodi filmben, már benne van a levegőben, hogy valami rossz következik, mert ez az állapot túl idilli. És jön is. Kúszik be a Nyugat, itt vannak a kütyük, a tévé, a reklámok, a márkás tornacsukék. És nem tudják kiszűrni, hogy mi ebből a hasznos. Mert persze, hogy van, ami hasznos, de nagyon sok a romboló hatású szemét is. Mi viszont kevesek vagyunk ahhoz, hogy megmondjuk és megmutassuk miért nem jó minden, ami a nagyvilágból érkezik. De sejtjük, hogy mi lesz a film vége, és azon drukkolunk, hogy ne a legrosszabb következzen be.
Talán a legnagyobb érték, amit hazaviszünk, magunkkal vihetünk… nehéz megfogalmazni mik ezek, inkább csak érezzük. Olyan mint valami Giling-galang, aki bereppent ide és világít… vagy mint egy zanglai hiperjárgány. Persze otthon is meg kell találni az „újratöltő állomásokat”, de bízom benne, hogy jó útmutatást kapunk itt a kereséshez.
Úton hazafelé
Ha Zanglában azt mondják valakiről, hogy a „legjobb”, azt már megtanultuk fenntartással kezelni. Lehet, hogy azért a legjobb, mert a „jó” nincs épp a faluban, a „közepesen jó” épp valami mást csinál, az igazi profi meg sosem állna velünk szóba. Azt a sofőrt, a „Fekete Scorpiósat” is a legjobbnak mondták, akivel készültem visszamenni Leh-be. Hajnali 3 órára kellett boldog mosollyal várni fekete Scorpoiót – teljesen felcuccolva és készen állva egy embertelen hosszú útra. A legtöbb önkéntes három nap alatt teszi meg ezt az utat, de mi egyben terveztük lenyomni, javarészt éjjel.
Felkeltem, mint ahogy felkelt a kicsi Angchuk is, aki indult vissza velem Leh-be, a sulikezdésre. Míg én kortyolgattam az édes jaktejemet, figyeltem apát es fiát, az utolsó perceiket mielőtt egy teljes évre elválnak. Legközelebb jövő nyáron van szünet, újabb 3 hét, amikor a fiú hazajön. Elszorult a szívem. Sonam vette elő a kis konyhaszekrényből az Angchuknak vásárolt pár pici zacskó chipset, egy kis csokit, egy kis dobozos innivalót, keresett egy ütött-kopott zacskót, beletette ezeket és egy zacskó lencsét (amit itt rizzsel esznek). Némán ültek egymás mellett, én pedig próbáltam láthatatlan lenni. Pár nappal ezelőtt, amikor kérdeztem Sonamot, hogy nem hiányzik-e a fia, azt mondta, hogy nincs olyan perc, hogy ne hiányozna neki, de az Angchuknak most tanulnia kell.
Aztán begördült a Scorpio, egy 40 év körüli igazi ladakhi felépítésű sofőrrel. Frissen mosott autó, és belül sem volt koszos, nem kellett attól félni, hogy ha beülök, rám költözik egy őslénycsalád az üléshuzatból. Reméltem, hogy nem kell több iskolába indulást végignéznem. Elindult a dzsip, egészen a királyi házik, ahol már kint állt a királynő, a herceg és a hercegnő. Ők nagyon profin búcsúzkodtak. Egy tálca bögre volt náluk, a friss tejes teából kapott mindenki, a kis hercegné villámgyorsan elköszönt, dobtak egy áldást a kocsira, és könnyek nélkül, fenséges stílusban bepattant. Kezdtem megnyugodni, hogy akkor nincs több dráma, jöhet a zötykölődés.
Neki is vágtunk Padumnak, jó másfél óra telt el a csillagos ég alatt, amikor befordulunk egy kis utcába, ahol egy poros út közepén egy asszony állt, jobb oldalán egy hatéves kislány fogta a kezet, balján egy 13-14 éves kislány szintén a kezét fogva, előtte a már ismerős iskolatáska- Álltak a teljes éjszakai sötétben, a murvás himalájai út közepén állva, kézen fogva, és várták a dzsipet. Potyogtak a könnyeim. Majd nekivágtunk az útnak a dalai láma legkedvesebbjeivel.
Defekt ötezer méteren
Amikor defektet kaptunk, úgy ötezer méteren járhattunk, szakadt a jégeső, sapkában és technikai kabátban is vacogtam. A sofőr villámgyorsan cserélte a kereket, de a rövid idő is elég volt, hogy teljesen szétfagyjak. Pár kilométerrel arrébb egy lerobbant dzsipbe botlottunk, amit végül Rangdumig vontattunk, egy olyan szakaszon, ahol centimétereken múlik a szakadék. Rangdum után egy megcsúszott dzsipet húztunk ki – kezdett olyan érzésem lenni, hogy mindenki a mi sofőrünkre várt, mint valami megmentőre, és kezdtem elhinni, hogy a környéken tényleg komoly tekintélye van a Fekete Scorpionak. A Zangla-Leh útvonalat végül 18 óra alatt tettük meg – kerékcserével és vontatással –, amit álmaimban sem mertem remélni. Estefelé már minden porcikám fájt, de ilyen biztos kezű sofőrrel még nem találkoztam a Himalájában.
De tudjátok, mi a legeslegjobb? Három hét Zangla után forró folyóvízzel lezuhanyozni és elmenni a kedvenc helyedre gyümölcsöt és tejeskávét reggelizni! Valamint minden ruhádat beadni a mosodába, amit nem hagytál hátra az örökkévalóságnak Zanglában, mivel további európai használatra már nem tűnt alkalmasnak.
Juley! Kezdjük a reggelt!
A beszámoló első részét itt olvashatjátok el.
Szerző és fotó: Garai Zsófia
