Magyar önkéntesként a Himalájában

2014. július 01. |

Minden a Marie Claire-rel kezdődött, és talán a harmadik X átlépésével. Egy jónak mondható állás, egy szép lakás, kényelmes élet, egy mopsz, és egy énközpontúan berendezett szingli élet. Miközben végig ott duruzsolt, egyre hangosabban és követelődzőbben egy kis hátizsákos kobold a lelkem mélyén, hogy „a világ nem ennyi, menni kéne, tenni kéne".

Magyar önkéntesként a Himalájában

 

Nemzetközi igazgatási mesterszakon egy tantárgy érdekelt igazán: a nemzetközi szervezetek, NGO -k, és alapítványok tevékenysége főleg kevésbé fejlett, vagy eldugottabb országban. Nem sok kellett, hogy elkezdjek keresgélni, hol van szükség egy kósza lelkű, óvatos felfedezőre… mégis nehezen ment. És ekkor jött a Marie Claire 2012. júniusi számában megjelent cikk a Csoma Szobája Alapítványról, és annak munkásságáról Nyugat-Tibet ma hivatalosan Indiához tartozó Ladakh tartományában, a Himalájában, 4000 méter magasságban.

A két évvel ezelőtti cikk születésekor egyike voltam a Himalájába készülő csapat újoncainak. Három hónap a világ végén, sőt, inkább a tetején, bővelkedett nem könnyen zsebre vágható élményekben. Olyannyira, hogy most itt ülök újra Thikseyben, és a reggeli napsütésben olvadozva ébresztgetem magam, miközben hallom a kolostorból leszűrődő reggeli pudzsa mantrázó szerzeteseinek mormolását. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy „de miért?!”, de erre a kérdésre nem létezik egyetlen jó válasz sem.

Nyolcvanas generáció

Gyakran hívják a ’80-as évek gyermekeit az „elveszett generációnak” – azt nem gondolom, hogy el lennénk veszve, de sokunk csillagjegyén ott ül valamiféle „kóborló üstökös”. Sokan vagyunk harmincasok, szinglik, reményvesztett reménykedők. Többen azért vállalják ezt a kalandot, hogy kipipáljanak valami „őrült kalandot”, kihúzzanak valamit a bakancslistáról, és megnyugodott lélekkel térnek vissza a hétköznapokba. De vagyunk páran, akiket valami visszahajt a Himalájára, vagy a világ más meseszerű szegleteibe. Nem adrenalin junkie-k vagyunk, vagy talán csak egy picit. Nem vagyunk konformisták, sem buddhisták (bár akadnak közöttünk spirituálisan érintettek), és azt sem gondolom, hogy tibeti jakként szeretnénk reinkarnálódni. Amit itt találunk: tiszta, egyszerű bonyolultság, megtisztító porfürdő, tüdőtágító magashegyi oxigénhiány, és materiális értelemben szegény, mégis virágzó lélekgazdagság.

De kezdjük az elején… vagyis a második felvonás kezdetén.

Hét év Tibetben

A világjárók bibliája, a Lonely Planet szerint Ladakh maga a Kis Tibet, a „Nagy Tibettől” elcsatolt terület, India északi részén, kínai és pakisztáni határokkal, 4000 méteres magasságtól kezdve felfelé a Himalája sajátos, sivatagi részén. A lakosság nagyrésze tibeti buddhista, a régió tele van gyönyörű buddhista kolostorokkal, gompákkal. Akit még nem fújt erre a nyugati szél, képzelje maga elé a Hét év Tibetben című filmet, csak Brad Pitt nélkül (de sok a hegymászó errefelé, és akadnak Brad Pitt-hasonmások is rendesen). Nem mellesleg Őszentsége a Dalai Láma jelenleg is a mellettünk lévő faluban pihen kis rezidenciáján.

A régióban egyszerre három különböző vallás, életforma, filozófia hatása érződik – ezeket napi szinten tapasztaljuk. Nem mintha fenyegető lenne a jelenlétük, de mindenképp elgondolkodtató. Hajnalban a hinduk pudzsáját hallani, esténként a mecsetből szól az imám hangja, közben pedig a piros ruhás buddhista szerzetesek vonulnak sugárzó mosollyal az arcukon.

Indiát elsősorban ízlelni szeretjük, de azt nagyon… a buddhista konyha, a természeti adottságokból adódóan, elég egyhangú és szegényes. De sajnos ennyiben ki is merül India igazán élvezhető hatása… a kosz, a kiabáló hindi bandák, az egybeöntött műanyag hegymászó pacskerek nem tartoznak a kedvenceim közé, és érdekes módon az emberek is nagyon bizalmatlanok – ez talán az indiai katonaság erős, feltűnő jelenlétéből is adódhat.

Pici luxus

Ebbe a misztikus kavalkádba érkeztem meg június elején. Idén pici luxussal fűszerezve, amit az Emirates légitársaság és egy félnapos Dubai városnézés jelentett. Bármennyire is nagy a hype az Emirates várója körül, igazán pihenni és jól működő wifit használni csak a külön befizetett váróban lehet, amit nem adnak olcsón (négy óra 60 dollár – igaz, ebben benne van a nagyon finom, folyamatosan melegített és cserélt négyféle meleg étel, szendvics, innivaló, sütemény). A város nem lett a kedvencem, egyrészt forró, másrészt a pénzen és a magamutogatóson, a legleglegeken kívül nagyjából semmiről nem szól. Igaz, klímás még a buszmegálló is, amit csak a bevándorló munkások és a turisták használnak. Akinek nem sofőrös az autója, annak marad a metró. Itt jegyezném meg, hogy nem elég arra figyelni, hogy a megfelelő oldalon és megfelelő állomáson vagyunk-e… miután a Holdra szállással egyenértékűnek vélt módon sikeresen felszálltam egy metrókocsiba, utána konstatáltam, hogy egyetlen nőként – hófehér bőrrel és vörös hajjal – állok nagyjából 40 arab férfiszempár kereszttüzében… egy ugyanis egy „only men” kocsi volt.

Dubai után még egy hajnali Delhi átszállás következett, és a reggeli nap fényében már repültem is a Himalája felett, Leh-be, Ladakh régió „fővárosába”. Az ember lányát eléri valami torokban dobogó érzés, egy adrenalinlöket, amikor a gép ablakából kinézve szinte karnyújtásnyira érezni a világ tetejét. Szinte érezni a hótömeget, a kopár csúcsokat és látni a csendet. Ott már tudjuk, hogy ami a hegyek túloldalán vár, az valami más lesz.

Oxigén hiányában

A „megkezdjük a leszállást” bejelentése és a földre csattanás között nagyjából két perc telik el, és a táj nem laposodik körülöttünk, hanem egyszerűen leszállunk két csúcs közé, a világ talán legkisebb repterére. A reptér a katonaságé, a civil használatot csak a reggeli órákban engedélyezik. A landolás 3800 méteren történik, kinyílik a gép ajtaja, a világ turistái kiözönlenek és sokan rémülten kezdenek levegő után kapkodni. De aki fel van készülve, az is szívesen szippantana párat egy oxigénpalackból. Az alapítvány már 2007 óta rendszeresen dolgozik a térségben, úgyhogy rám már vártak a reptéren. 

Akklimatizáció

Az első éjszaka békésen szuszogtam hajnalig, aztán fejzúgással és hányingerrel küszködve kitámolyogtam vaksötétben a pottyantósra. Aztán a nap hátralévő része nyugodtan telt, egy órát sikerült mászkálnom is. Az időjárásról annyit, hogy a ruhám a következőkből áll: aláöltözet nadrág és felső, rajta mászónadrág és két termopulóver, sapka, sál, és egy fejlámpa.

A harmadik napon egy négyórás kószálásra lettem kényszerítve. A palotát Leh-ben 1553-ban építették, de jobban néz ki, mint az, amit tavaly nyáron húztak fel. Másrészt elgondolkodtató, hogy kik ellen kellett 4000 méteren ekkora várfalat húzni? A jetik ellen? És lám, a világ mit sem változik… a kínaiak és a pakisztániak már a 13. században is ostromolták Leht-t. Hogy miért? A vízért. Amiért most is. Itt ered az Indus és több nagy folyó fent a Himaláján.

Zanglához képest, ahová – amikor a hóhelyzet majd megengedi – tartunk, Leh maga New York. Kedvenc üzletek itt is vannak: organikus bolt, ahol a szűrt ivóvizet tudjuk tölteni, egy másik organikus mindenféle gyógybogyóval (ott telibe vásároltam magam, nekem hatnak), és a Himalaya Cosmetics szépségbolt, tele olyan cuccokkal, ráadásul töredékáron, amiket otthon nem lehet kapni.

A napi rutin egyik legfontosabb része Sangayünk (övé a vendégház, ami nagyon kedvezményes szállást kapunk, és ha kérünk kaját is) irodájába való be- és kilépés. Saját generátor és nethozzáférés. Az új önkéntesek levelekkel is ostromolják, érdeklődnek a szálláslehetőségekről és mindenféle trekkinggel kapcsolatos kérdésekkel. A levelezés egy részét lepasszolta nekem, és nagyon jól szórakoztam. A kedvencem az volt, aki két egyágyas szobát szeretett volna a „vendégház felújított, exclusive szárnyában”. Kapott tőlem egy válaszlevelet, miszerint ez nem a Kempinski… A helyzet az, hogy egy szobában van egy „ágy”, amin – ha úgy adódik – négyen is alszunk, vagy többnyire ketten, de nem is jó egyedül.

Kiköltözés

Kedden nagy kalamajka után végre kiköltöztem Thikseybe. Thiksey a környék egyik legnagyobb buddhista kolostora, elég gazdag is, illetve a mellettünk lévő Choglamsar nevű porfészekben van kis rezidenciája, ahová a Dalai Láma június 17-én meg is érkezett. A kolostor megbízásából dolgozik a csapat az egyik legrégebbi spirituális emlékük, a sztupa felújításán. A lényeg, hogy csak a régen használt anyagokat és technikákat alkalmazhatjuk, megőrizve a benne élő és rejtett szellemeket és tudást. Az egyik szép nagy vályogfalat ma én vakoltam le.

Ami nagyon jól esik, hogy megismernek azokon a helyeken, ahol két évvel ezelőtt is megfordultam. A szerzetesek közül is többen mondták, hogy örülnek, hogy újra itt látnak. Pedig azért elég sok az európai turista, úgyhogy kimondottan örülök neki, hogy emlékeznek rám.

Az est fénypontja egy igazi kardamommal készült rizspuding volt. Tegnap ugyanis megnyílt a Manali-Leh út, ez jön dél felől, innen érkezik a legtöbb élelmiszer és szinte minden más is. Reggel már lehetett tudni, hogy este rizspuding lesz, mert érkezik a kardamom – rizs meg van bőven.

A világ egy taxiban

A Leh-be való stoppolás mindig is különös kalandnak minősült. Most se volt ez másképp. Szerencsémre néhány perc várakozás után jött a kis „egértaxi”: egy pici autót kell elképzelni, a sofőr mellett egy üléssel, mögötte pedig egymással szembefordítva két pad, amin jobb esetben négy, de általában tíz ember utazik elképzelhetetlen módon – maga az autó nincs egy méternél szélesebb és a hossza se sokkal több. Sok jó ember kis helyen is elfér… És ezek itt cirkálnak a környéken, mindig akad egy adag stoppos, akit el kell vinni valamerre. Szóval gurult is az egértaxi, és viszonylag kevesen, hatan voltak benne.

Korán volt. A sofőr mellett egy buddhista szerzetes a maga mosolygós nyugalmával, a háttal ülő sor szélén egy nepáli vendégmunkás egybeöntött műanyag papucsban, mellé kerültem én, a szélén egy idősebb buddhista néni. Szemben a szélén egy középkorú buddhista nő, aki egész úton hangosan mantrázott, mellette – velem szemben – egy idősebb muszlim férfi, kis fejfedőben és kaftánban, mellette pedig egy hindi férfi telefonált, vagy legalábbis üvöltött végig a telefonba, mert térerő nem hinném, hogy végig volt. Nálam hátizsák, laptop, hálózsák, 2,8 kiló szennyes. Már magam is alig tudtam bepréselődbe, nemhogy a holmijaim – de a muszlim férfi azonnal kikapta a kezemből a szennyessel teli táskát, az ölébe vette és így utazott, teljes nyugalommal, Leh-ig.

A buddhista hölgy mantrázott, a muszlim férfi szerintem magában mondta a reggeli imát, a hindi üvöltött a telefonba, a mellettem ülő nepáli pedig teljesen elveszve próbálta kitalálni, hogy hol is kellene kiszállnia. Elöl szólt az „Om mani padme hum” valami rossz kazettáról – ebben a káoszban, mégis teljes nyugalomban zötykölődtünk közel egy órát. Leh előtt nem sokkal még beszállt egy amerikainak tűnő trekker, teljes hegymászó cuccban, mivel ő közel két méter magas volt, beült a csomagtartóba, így a kocsi hátsó ajtaja nyitva maradt, mert csak úgy fért el. De nem volt furcsa mégse, ez itt így működik.

Folytatása következik…

Szerző és fotók: Garai Zsófia

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Riporter

„Most nem alkalmas a pillanat az összeomlásra” – interjú Munk Veronikával, az Index főszerkesztő-helyettesével felmondás

„Most nem alkalmas a pillanat az összeomlásra” – interjú Munk Veronikával, az Index főszerkesztő-helyettesével