Pedig ez koránt sem volt mindig így. Az 1800-as években például egy térdig érő, fehér ruhát viselő, középhosszú hajú kisgyerekről nem feltétlenül állapíthattuk volna meg, hogy kislány vagy kisfiú, ez a viselet ugyanis teljesen uniszex volt – 6-7 éves korukig a kisfiúk is kényelmes ruhákat hordtak.
Manapság valamiért mégis kényszeresen tudni akarjuk a gyerekek nemét, olyannyira, hogy már egészen pici koruktól nem-megkülöböztető „címkékkel” látjuk el őket: rózsaszín virágos hajpántot húzunk a lány babák kopasz fejére és égszínkék, kisautós pulóvert adunk a kisfiúkra. A két nemhez két szín dukál, rózsaszínba borult pihepuha kisruhák és rózsaszín virágokkal díszített szobafal várja a lány gyerekek érkezését, míg sötétkék takaróba bújtatjuk a fiúkat. De hogyan alakult ki a kétféle csapat, és mikor lett egy szín „fiús” vagy „lányos”?
Jo B. Paoletti, a Marylandi Egyetem professzora Pink and Blue: Telling the girls from the boys in America című könyvében foglalkozott a problémával. Paoletti rávilágít arra is, hogy bár mi már hajlamosak vagyunk alapigazságnak tekinteni, hogy mi „való” a kisfiúknak és kislányoknak, valójában ez csak a közelmúlt fejleménye, mivel a gyermekruházat nagyon sokáig gendersemleges volt. Évszázadokon keresztül a gyerekek egyformán fehér ruhákat viseltek úgy 6 éves korukig. „Ez korábban csak praktikum kérdése volt: fehérbe öltöztették a gyerekeket, és fehér volt a pelenka, mert ezeket az anyagokat ki lehetett mosni fehérítővel. Ma azt gondoljuk, ha nem a megfelelő ruhákat adjuk a gyerekre, akkor gondok lesznek a nemi identitásával…” – magyarázza Paoletti. A színekhez társított tulajdonságok, és a végtelenül túldimenzionált jelentősségük a 19. század közepén érkezett meg az életünkbe, de a rózsaszín és kék színek csak az első világháború után váltak lányok és fiúk attribútumaivá.
Ez is csak marketing
Először csupán különböző pasztellszínekbe bújtatták a szülők az újszülötteket, aztán jött csak a rózsaszín-kék mánia, de nem úgy, ahogy gondolnánk! Kezdetben ugyanis fordítva osztották le a lapokat: egy 1918-as kereskedelmi kiadványban azt írják, hogy „az általános elfogadott szabály, hogy a rózsaszín a fiúknak, a kék pedig a lányoknak való. A rózsaszín ugyanis erősebb, határozottabb szín, jobban illik egy fiúhoz, míg a kék sokkal finomabb és bájosabb, ezért jobban passzol egy csinos kislányhoz”. De Paoletti arra is rámutat, hogy más források szerint a színeket egyéb asszociációk alapján is kapcsolták nemekhez, és külső tulajdonságokhoz. Úgy tartották például, hogy a kék jobban áll a szőkéknek, a rózsaszín a barnáknak, vagy, hogy kékbe kell öltöztetni a kék szemű babákat és rózsaszínbe a barna szeműeket.
1927-ben aztán a Time magazinban is megjelent egy ábra, ami a nemekhez csatolt népszerű, illetve megfelelő színeket mutatta. Ennek egyébként szintén az volt a tanulsága, hogy egy rendes, fiús kisfiút bizony talpig rózsaszínbe kell bújtatni. Csak az 1940-es években fordult meg ez a kocka, és csupán azért, mert egy amerikai gyártók és kereskedők által készített piackutatás szerint az embereknek fordítva jobban passzolt a színleosztás. Paoletti szerint ez tulajdonképpen teljesen esetleges volt, akár másképpen is alakulhatott volna, és akkor talán ma is rózsaszín kisautók virítanának a kisfiúk baseball sapkáin, és kék virágok borítanák a lánykák rugdalózóit.
De jó ez a gyereknek?
Ezek a kategóriák aztán olyannyira beépültek a köztudatba, hogy még napjainkban is kész szentségsértésnek számít rózsaszín ruhát adni a fiúkra. Szerencsére a genderegyenlőség felé tartó törekvések igyekeznek lebontani ezeket a kategóriákat, elérni azt, hogy kisfiúk és kislányok mindennapi életét ne kössék konzervatív, mondvacsinált kategóriák. Mégis rengeteg szülő veszi természetesnek ezeket, annak ellenére, hogy ezek a „szabályok” valójában csupán társadalmi konstrukciók. Jeong Mee Yoon „The pink and blue project” című fotósorozata is azt mutatja be, mennyire ragaszkodunk a nemekkel kapcsolatos beidegződésekhez: a kislányok habos, csillogós rózsaszín vattacukorvilágukban láthatóak, a fiúk pedig királykék, fröccsöntött műanyagból megmintázott gépi meghajtású járművek birodalmában.
Jungwon, Geonggi-do, Dél-Korea, 2011
Taehyung-Luke, Szöul, Dél-Korea, 2011
Pedig egyre több tanulmány bizonyította, hogy ez a szülői magatartás kimondottan rossz hatással lehet a gyerekek személyiségfejlődésére. Maria do mar Pereira, a Warwick egyetem genderelmélettel foglalkozó professzora egy kísérlet eredményeként azt a következtetést vonta le, hogy a gyerekekben már egészen fiatalon szorongás alakulhat ki a nemekhez kötődő sztereotípiák miatt vállukra nehezedő nyomástól.
A kislányok görcsös odafigyeléssel próbálnak „nőiesen” viselkedni, játék közben is finomnak maradni, de sajnos megesik, hogy egy kislány azért tolja félre a pudingot az iskolai ebédnél, mert az óriásplakátokról visszaköszönő nőképre szeretne hasonlítani. Mindeközben a fiúk maszkulin erejük bizonyítására törekszenek, ezért gyakoriak a verekedések, erőszakos gesztusok közöttük, de kamaszkorban akár a túlzott alkoholfogyasztásban is megnyilvánulhat a férfierő fitogtatása. Mivel ezeket a sztereotípiákon alapuló viselkedésformákat gyakran összekötik a szexuális identitással, a szülők hajlamosak csak azért elvenni egy focilabdát egy kislánytól, vagy babát egy fiútól, mert az szerintük veszélyezteti a gyerek – szülő által vágyott – heteroszexualitását. De egy ilyen megvonás, az, hogy a gyerek nem játszhat azzal, amivel szeretne, és belekényszerül egy szerepbe, valójában sokkal többet árthat, mintha nem lenne eléggé „lányos” vagy „fiús”.
