A láthatatlan fogyaték
A 25 éves Gaál Anikó pontosan tudja, mit akar. Most éppen azt szeretné, hogy legyen sokkal toleránsabb és elfogadóbb a nagyothallókkal a társadalom. Anikó nem küzdött mindig ezzel a problémával, bár voltak ráutaló jelek.
„Az egyetem első időszakában vettem magamon észre, hogy félreértem a szavakat. Nem arra válaszoltam, amit kérdeztek, a magasabb hangokat pedig meg sem hallottam.” Egyre nehezebben ment neki a nyelvtanulás, képtelen volt kihallani a finom intonációkat, a magnóhallgatásnál pedig szinte semmit sem értett. „Mivel a testvérem majdhogynem siketen született, ő mondta először, hogy baj lehet a hallásommal, de nem vettem komolyan.” Végül tavaly derítette ki egy hallásspecialista, hogy Anikónak fokozott halláskárosodása van, roncsolódtak egyes idegpályái. „Két hallókészülék lenne az ideális megoldás mindkét fülembe, ám még a tb-támogatással együtt is 400 ezer forintba kerülnének. Ezt nem engedhetem meg magamnak.”
Anikó a diagnózisa óta sokkal zárkózottabb lett. Bár próbálta egyedül helyre rakni magában a megváltozott helyzetet, számos támadás érte. „Saját magamnak nem akkora probléma a nagyothallásom, mint a környezetemnek. Sok barátom értetlenül fogadta a dolgot, és el is távolodott tőlem. Megkockáztatom, a korábbi párkapcsolatom lezárásához ez a probléma is hozzájárult. A volt párom nem szerette, amikor hallókészüléket viseltem mellette az utcán, azt szerette volna, hogy elsősorban otthon használjam.”
A „láthatatlan fogyatékossággal” Gaál Anikó éppen munkát keres. „Állásinterjún nem hallgatom el, hogy hallássérült vagyok, de onnantól érezhetően megváltozik a hangulat. Mivel nem tudom biztonsággal kezelni a telefonokat, és a szájról olvasás miatt hamarabb elfáradok, burkoltan érztetik, hogy a halló jelentkezővel szemben nem éri meg engem alkalmazni. Leszázalékolni viszont nem lehet, hiszen a leszázalékoláshoz kevés a sérülésem mértéke.” Anikó a kudarcok ellenére segíteni szeretne: önsegítő csoportot szervez nagyothallók számára. „Számomra fontos a nagyothallók érdekvédelme, itt az ideje megismernie és elfogadnia bennünket is a külvilágnak. Mernünk kell kilépni a csendből és felvállalni önmagunkat.”
2012 legszebb siket szépsége, Szőnyi Oxána viszont születése óta nem hall, és bár tud beszélni, a gördülékeny, akadálymentes kommunikáció miatt inkább jelnyelvi tolmácsot választunk – a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének jeltolmácsa, Horváth Zsófia segít nekünk. A siketek ugyanis alanyi jogon, az élet bármely területén jelnyelvi tolmácsot vehetnek igénybe.
A környezetvédelmi és pénzügyi asszisztensként dolgozó nő azért is különleges jelenség, mert az egyik szeme kék, a másik barna. Oxána felmenői között több generációra is vannak siketek, igaz, a testvére teljesen halló, ám ő is jelnyelven beszél a családjával. Míg édesanyja egy megfázás miatt vesztette el a hallását, édesapjának már a nagyszülei is siketek voltak, így lányuk számára a jelelés anyanyelv. Volt is némi félsz a családban, amikor Oxi integrált bölcsődébe került, ám a tapasztalatok szerint remekül kijött a halló gyerekekkel és a felnőttekkel is. Később mégis a siketoviba, majd iskolába került, ahol – felfoghatatlan módon – évtizedekig hivatalosan nem alkalmazhatták az érintettek a jelnyelv használatát, sem a tanárok, sem a gyerekek.
De ez a jelnyelvi törvénynek köszönhetően már pozitív irányba mozdult el, jelnyelvet és jelnyelven is tanítanak. Később jött a pályaválasztás, ám Oxánának egyik népszerű siketszakma sem tetszett. „Ajánlották, hogy menjek varrónőnek, bőrdíszművesnek vagy könyvkötőnek. De én pénzügyet akartam tanulni. Nagyon nehezen tudtam csak bekerülni egy pénzügyi középiskolára, hiszen akkoriban nem lehetett felmentést kapni az angol nyelvi szóbeli vizsga alól, és a hallás utáni gépírás sem lehetett az erősségem.”
Végül az egyik középiskolába befogadták, és a tanárok ügyesen vették az akadályokat. Oxána a többi diákhoz hasonlóan sikeresen elvégezte az áhított gazdasági szakot, majd közgazdasági diplomát szerzett, jelenleg pedig boldog párkapcsolatban él egy nagyothalló fiúval, akivel jelnyelven kommunikálnak. „Réges-régen jártam egy halló fiúval is, de egyszerűen nem működött köztünk a dolog a nehézkes kommunikációból fakadó türelmetlenség miatt, és a többszöri meg nem értésben elfáradtunk. Elvileg léteznek vegyes párok is, de inkább elvétve tudunk ilyenekről.”
„Szabadidőmben imádok olvasni és védett madarakat megfigyelni, a kerecsensólyom a kedvencem, mert csodálatosan gondoskodik az utódairól. A család mellett én is komoly karrierről álmodom. Több mint három éve ezért is indultam el a Siketek Szépe címért: meg akarom mutatni, mi, akik hangok nélküli világban élünk, ugyanazt érezzük, látjuk, és ugyanúgy szeretünk, mint halló társaink.”
Akadályok és mentesítések
Sokan kaptuk fel a fejünket azon a hatalmas botrányon, amelyet a közelmúltban robbantott ki egy sportújság olvasói levele. A szerző szerint nem lenne szabad, hogy a paralimpiának köze legyen az olimpiához, hiszen – érvelése szerint – kizárólag ép testben lakozhat ép lélek, minden egyéb gyógypedagógiai történés. Illés Fanni paralimpikon nem hagyta válasz nélkül a felvetést. Szenvedélyes riposztjában így fogalmazott: „Úgy döntöttem, hogy úszó leszek. Mert volt JOGOM dönteni! Nem azért úszom versenyszerűen, hogy semmibe vegyenek.”
Fanni 23 éve született a Keszthely melletti Reziben. Lábak nélkül jött a világra, helyettük csonka végtagjai nőttek. „Legjobb lenne, ha intézetbe adná”, tanácsolták az orvosok az édesanyjának. Nem így tett. Fanni korábban műlábakat használt mankó segítségével, ám amióta másfél éve Budapestre költözött, a kerekes széket választotta, hiszen így viszonylag egyszerűbb közlekedni a városban, mondja. Bár így is akadnak problémái.
„Mozgássérültként soha nem improvizálhatok, napokkal előre meg kell terveznem az akadálymentesített közlekedési eszközökkel megtett útvonalam. A távolsági buszra mindig műlábakkal és mankókkal szállok fel, természetesen sokan elém nyomulnak. Volt, hogy valaki el is kezdett panaszkodni, mennyire fáj a lába. Azt feleltem, hogy nekem nincs is.” Fanni humorral és sok türelemmel kezeli a legabszurdabb helyzeteket is, persze a mélypontokból jócskán kijutott neki is. „A gimiben a többiek már javában pasiztak, velem viszont csak barátkozni akartak a fiúk. Akkoriban sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon lesz nekem valaha komoly kapcsolatom?” Azóta persze nagyot fordult a világ. „Hamarosan össze szeretnénk költözni Zolival, a szerelmemmel, aki teljesen ép. Sokan kérdik, működhet-e például a testi szerelem velem. Elárulom: működhet.”
Fanni mellett Varga Kata kavargatja a kávéját egy belvárosi bisztróban. A 28 éves Kata, miután elköszön szerelmétől, Dávidtól és annak kisfiától, Gergőtől, hozzám fordul. „Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Épen is tetszettem neki, és úgy is rajong értem, hogy székben ülök. A balesetem óta sem változtattam sokat a pasizási szokásaimon. A csattanást követő második hónapban a rehabon már elkezdett valaki udvarolni, miközben úgy feküdtem, mint egy alátalevél.” A két nő rögtön azonos hullámhosszra kerül. „Fanni is, én is rokinak hívjuk magunkat. Ez egyrészt humoros, másrészt a rokiról nekem mindig a nagy küzdő, Rocky Balboa jut eszembe.” Kata alig múlt 21 éves, amikor kis híján végzetes autóbalesetet szenvedett az Árpád hídon – deréktól lefelé lebénult.
„Sávot váltottam, amikor teljesen váratlanul befékeztek előttem. Félrerántottam a kormányt, ide-oda csapódtunk a csúszós úton a kocsival. Sokan sok mindent írtak akkoriban a balesetről: be voltunk drogozva, részegek voltunk… Az igazság az, hogy hullafáradtan ültem a volán mögé, mert megígértem a barátnőimnek, hogy sofőrködöm.” A tragédiában mindhárom barátnő megsérült. Kata kerekes székbe kényszerült, a másik lánynak combközépnél kellett mindkét lábát amputálni, a harmadik pedig súlyos belső szervi sérüléseket szenvedett.
„Ugyanazon a rehabon voltunk, más-más osztályokon. Folyamatosan mardosott az önvád, hogy tönkretettem a barátnőim életét. Egyszer megjegyeztem édesanyámnak, jobb, ha nem hoz be kést a kórházba, mert kárt tennék magamban.” Kata azonban mára teljesen másképp látja az egészet. „Meggyőződésem, hogy mindennek oka van. Valószínűleg a baleset és a kerekes szék tartott vissza attól, hogy elkallódjak. Gyorsan és veszélyesen éltem, talán a tragédia kellett ahhoz, hogy visszavegyek.”
Kata manapság netes munkákból tartja fenn magát, Fanni havi húszezer forintos ösztöndíjat kap, mégis elégedettek az életükkel. „Úgy érzem, a helyemen vagyok. Szeretnék egyszer családot alapítani, és határozottan kislányt szeretnék.” Fanni rákontráz: „Számomra mindegy, fiú vagy lány lesz-e. Annak viszont örülnék, ha lábakkal születne. De ha nem, akkor sem esem kétségbe.”
Adrenalinból szemüveget
Mózes Csabát kemény fából faragták. A 35 éves férfi szabad szájú szabad lélek: jetskizett már az óceá-non, imád motorozni. Korábban nem szállt inába a bátorsága az utcai adok-kapoktól sem, az autó-vezetés pedig a mindene.
„Tavaly Amerikában béreltünk egy Porsche 911-est, kimentünk a sivatagba, és maxigázt adtam. Imádom az adrenalin ízét.” A több mint tíz éve masszőrként dolgozó Csaba születése óta vak, a barátnője viszont látó. „Jól le is szúrt, mert nem tudtam helyesen kiejteni a Marie Claire nevét. Korábban volt köztünk némi mosolyszünet, de újrakezdtük.” Csaba egyáltalán nem akar olyan lenni, mint a vakok. „Más sorstársaimmal ellentétben sohasem tapogatom meg a lány arcát. Mindegy számomra, kerek-e az arcod, vagy barna-e a szemed. Csakis az emberi értékek és a kisugárzás érdekel.”
A szókimondó férfi azt sem titkolja, vannak olyan kéretlen támogatók, akik több kárt okoznak, mint amennyit segítenek. „Megtörtént, hogy egy fickó először nekivezetett egy lámpaoszlopnak, utána perceken belül egy automatának. Ebben nincs sok köszönet. Én ugyanannyi idő alatt érek el a Ferenciek terére, mint a látók. Idegen terepeken viszont kell egy kis extraidő.” A férfi maga sem hitte volna, hogy segítő hivatást választ majd. „Egész életemben nehezen kezelhető fickónak könyveltek el. Ehhez képest múltkor masszázs után egy hölgy köszönetet mondott, mennyit segítettem ezzel neki. Elakadt a lélegzetem.”
Jenei András óvatos duhaj, sokkal introvertáltabb, mint Csaba. A 39 éves fiatalember kifejezetten grafomán típus. Büszkén meséli, hogy tíz kötete jelent meg az utóbbi időkben, köztük számos szépirodalmi művet is publikált. Első könyvében a megvakulása történetét írta meg, András ugyanis tíz éve még kitűnően látott. A friss házas férfi alig múlt ötéves, amikor cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Később hiába próbálták komoly műtétekkel megmenteni a szemét, a cukorbetegség szövődménye következtében elvesztette a látását. Kisvártatva a veséje is tönkrement, és amikor a kínkeserves dialízist követően új vesét kapott, másodszor is megszületett. András szerint nem történt vele akkora tragédia, sőt.
„Más belehal a vesebetegségbe, én viszont itt vagyok, éppen a feleségemre várok, és finom kávét szürcsölhetek veled. Igaz, hogy megvakultam, de rövid volt a gyászidőszakom. Hiába verem a fejem a falba: attól meglátulnék? Amikor elvesztettem a szemem világát, összeszorítottam a fogam, és azt mondtam magamnak: ha másnak sikerül így élni, akkor nekem is menni fog!” A mentősként majd kórházi ápolóként dolgozó András szerint sokkal színesebb így az élete. „Ment a rohangálás, a mókuskerék. Amióta megvakultam, jut időm magamra. Vannak barátaim, hobbim, munkám. A Buda Környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületének alelnöke lettem.” András vakon talált rá a feleségére is, akivel három éve ismerkedett meg egy internetes társkeresőn.
„Sosem tartottam nagyra a netes társkeresést, végül mégis regisztráltam. Azonnal megadtam, hogy nem látok: ez számos nőt elriasztott, de ugyanannyit nem zavart. Két komoly lánnyal beszéltem meg randevút – egyikük a feleségem lett.” András mindazonáltal máig szokott nosztalgiázni. „A kerékpározás volt a mindenem, az nagyon hiányzik. Rendszeresen azzal jártam munkába, sőt az volt az álmom, hogy kerékpáros mentőszolgálatot hozok létre. Ugyan tandemeztem tavaly Horvátországban, de az valahogy más. Ami még fáj, hogy már nem láthattam a négyes metrót. Pedig hihetetlenül vártam.”
Szerző: Beszterczey Judit
Fotó: Erdőháti Áron
Styling: Molnár Anikó
