Fantasztikusan erős volt a 69. cannes-i filmfesztivál felhozatala, és nemsokára már csak erre fogunk emlékezni, és nem arra, ami így a vasárnap esti díjkiosztó után minden újságíró fejében van: esetleg szándékosan trollkodott a zsűri, vagy mi történt? Ugyanis a zsűri – amelynek a Mad Max-filmek rendezője, George Miller volt az elnöke, és amelynek a Saul fiával tavaly Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyerő Nemes Jeles László is tagja volt – egészen meglepő döntéseket hozott.
Az Arany Pálmát a 80. életévét hamarosan betöltő Ken Loach Én, Daniel Blake című filmjének (a magyar mozikba ősszel érkezik) ítélték, amely egy idősödő, beteg, túlélésért küzdő brit ácsról szóló, könnyfakasztó történet. Díjazásával csak annyi a gond, hogy míg az idei fesztivál tényleg tele volt izgalmas és újszerű alkotásokkal, amelyekre a zsűri felhívhatta volna a világ figyelmét, Loach a ’70-es évek vége óta szinte egyforma filmeket csinál, amelyekkel állandó vendége a fesztiválnak, Arany Pálmát és más díjakat is nyert már itt korábban. Ahelyett, hogy neki adnak egy afféle életműdíjat, könnyedén lehetett volna bátrabb döntést hozni.
Profimédia – Red Dot (balról jobbra: Gaspard Ulliel, Lea Seydoux, Marion Cotillard, Xavier Dolan, Vincent Cassel és Nathalie Baye)
A zsűri nagydíja még nagyobb megdöbbenést okozott: a 27 éves kanadai rendező, Xavier Dolan kapta, akinek Juste la fin du monde (Ez csak a világvége) című színdarab-adaptációja közutálatnak örvendett a Croisette-en. A Marion Cotillard-t, Vincent Casselt és Léa Seydoux-t is felvonultató kamaramelodráma egy fiatal íróról (Gaspard Ulliel) szól, aki 12 év távollét után hazautazik a rokonaihoz, hogy megmondja nekik, haldoklik. A lélektanilag érdekes alaphelyzet a karikatúraszerű figurák és a modoros képi és zenei megoldások miatt hamar nevetségességbe fullad; furcsa, hogy pont az egyébként tehetséges Dolan eddigi leggyengébb munkáját tüntették ki.
De tényleg nem érdemes itt leragadni, mert a fesztivál (különösen az első fele) csodálatos filmekkel volt tele. Kezdem mindjárt azzal, amelyről a zsűri tudomást sem vett, viszont amit minden újságíró imádott, a német Maren Ade Toni Erdmann című nagyszerű filmjével. Az egyetlen baj vele az, hogy ha túl sokat elárulnék róla, elrontanám mások szórakozását – ezt is bemutatják nálunk ősszel –, de a lényeg, hogy olyan mélyen érzelmes témákkal foglalkozik, mint az apa-lánya kapcsolat, vagy az, hogy negyven felé képes lehet-e valaki új alapokra helyezni az életét, de ezeket hihetetlen könnyedséggel és viccesen boncolgatja, nagyon élvezetes nézni.
Míg a Toni Erdmann középpontjában egy harmincas üzletasszony áll, egy másik női rendező, a brit Andrea Arnold az alig huszonéves generáció identitáskereséséről beszél American Honey című filmjében. Őt legalább elismerték: a zsűri díját kapta meg, ráadásul már harmadszor, korábban a Red Roadért és a Michael Fassbendert ismertté tevő Akváriumért is díjazták. Az American Honey főhőse egy szépséges és vad kamaszlány (Sasha Lane), aki nyomorult környezetéből azzal a spontán döntéssel szabadul ki, hogy csatlakozik egy Amerika-szerte magazin-előfizetésekkel házaló bandához, nem kis részben amiatt, mert megtetszik neki a kompánia egyik tagja, akit Shia LaBeouf alakít. Ez egy hiphoppal teli, napsütéses film, ami annyira elragadó, hogy legszívesebben mi is autóba pattannánk és elhajtanánk a végtelenbe, miközben nézzük.
Annyi szuper film volt idén, hogy sosem érne véget ez a cikk, ha mindet részletesen bemutatnám, úgyhogy csak egy-egy mondatban a további kedvenceimről:
L’Économie du couple (After Love): A belga Joachim Lafosse szívbemarkoló, fájóan hiteles filmje egy szimpatikus, válófélben levő házaspárról, akik még mindig együtt laknak, mert nem tudnak megegyezni arról, hogyan osszák el a közös ház árát.
Paterson: Jim Jarmusch filozofikus filmje a főszerepben Adam Driverrel, aki egy verseket író buszsofőrt alakít. Nem sok történik benne, inkább lírai, belső utazás.
Risk: Laura Poitras a Citizenfour című, Oscar-díjas Edward Snowden-filmje után Julian Assange-ról csinált egy nem kevésbé fontos filmet, amelyből az is kiderül, milyen személyiség kell ahhoz, hogy valaki egy olyan küldetésnek áldozza az életét, mint a WikiLeaks.
Aquarius: Ebben a brazil filmben sem a cselekmény a fontos, hanem megbabonázóan szép és karizmatikus főhősnője, akit a lenyűgöző Sonia Braga alakít. Egy hatvanas éveiben járó, visszavonult újságírót játszik, aki magára maradva sem adja fel integritását, hanem szembeszáll a gerinctelen alakokkal, akik meg akarják kaparintani a lakását.
Rester Vertical: Nem árulok el róla többet, mint, hogy bizarr és merész film, ami nem való azoknak, akiket könnyű sokkolni. Ha viszont elengedjük az elvárásainkat, és hagyjuk, hogy meglepjen, akkor sokat ad. Alain Guiraudie rendezte, aki az Idegen a tónált is.
A fesztivál persze nemcsak a befutott művészekről, hanem új tehetségek felfedezéséről is szól, és idén ezen a fronton Magyarország különösen jól teljesített: a diplomafilmeket bemutató Cinéfondation-szekcióba és az első- és második filmesek munkáiból válogató Kritikusok Hetére is beválogattak magyar alkotást. Utóbbi rövidfilmes programjában Tóth Luca Superbia című animációs filmje versenyzett, a Cinéfondationban pedig Andrasev Nadja A nyalintás nesze című rövid animációját díjazták megosztott harmadik helyezéssel.
Ebben az évben pedig annyi ígéretes magyar nagyjátékfilm forog, hogy nem lepődnénk meg, ha jövőre ismét részt vennénk a versenyprogramban is.
