Egy budapesti általános iskolában a gyerekeknek azt kell megtippelniük, körülbelül milyen széles lehet a terem, amiben ülnek. A 7 centitől 3 kilométerig terjedő skáláról – ahol a terem szélessége nagyjából 5-6 méternél lehet – minden létező válasz elhangzik, még azoktól is, akik egyébként hibátlanul töltötték ki a munkafüzet mértékegységekre kérdező feladatait. Ilyen esetekről tudna beszámolni a magyarországi pedagógusok nagy része (igen, még a budai elitiskolákból is) és ezt bizonyították a közelmúlt sokkoló PISA-eredményei is. A háromévente, 72 országban elvégzett PISA-teszt matekból, szövegértésből és természettudományokból méri a 15 éves diákokat, elsősorban kompetenciaalapú feladatok segítségével, a megszerzett tudásuk gyakorlati alkalmazását tesztelve. Az OECD által 2016-ban publikált adatok drámai zuhanást mutattak a magyar diákok eredményei esetében: míg a hároméves időszakban az OECD-országok átlagosan csupán 1 pontot rontottak a korábbi eredményekhez képest, addig a magyar diákok az előző felméréshez viszonyítva természettudományokból 17, szövegértésből pedig 18 ponttal írtak rosszabbat.
A közoktatás számos problémája mellett ennek egyik oka Magyarország hagyományos oktatási modellje, ami a pedagógust középpontba helyező frontális tanítással az elméleti tudás megszerzésére koncentrál, anélkül, hogy kellő hangsúlyt fektetne annak gyakorlatba ültetésére. Ezért lehetséges, hogy a gyerek hiába oldja meg a tankönyvi területszámítást, arról már fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá az előtte álló asztal lefedéséhez szükséges terítő méreteinek kiszámolásához.
Kerettanterv kreatívan
A feladat tehát ezúttal komplexebb a szokásosnál: nem csak egy bizonyos tudásanyagot kell a gyerekek fejébe verni, arra is meg kell tanítani őket, hogy hogyan használhatják azt önállóan és rugalmasan a hétköznapi helyzetekben. A Kreatív Partnerség Magyarország program a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ gondozásában működik már negyedik éve, lényege, hogy művészek bevonásával, egy speciális képzés segítségével kreatív szemléletmódot adjanak át a pedagógusoknak, akik a módszertant adaptálva aztán újszerű pedagógiai fogásokkal motiválhatják a gyerekeket. A többlépcsős program kiindulási pontja egy speciális tréning, ahol kreatív szakembereket (festőket, szobrászokat, zenészeket) képeznek, hogy egyedi látásmódjukkal és az elsajátított módszertannal frissítsék a hagyományos oktatást. Németh Szilvia, a program vezetője szerint ez elsősorban azért jó, mert kicsit kizökkentheti a pedagógusokat a rutinból és képes lehet új szemszöget hozni az oktatásba, ami adott esetben hatékonyabb megoldásokat is kínálhat: „Az általunk képzett művészek alapvetően nem pedagógusok, így nem is pedagógiai megoldásokat keresnek egy-egy oktatási problémára, hanem friss szemszögből, kreatív módszerekkel tudják motiválni a gyerekeket és bővíteni a tanárok pedagógiai eszköztárát.”
Az iskolák mindig maguktól, az igazgatón keresztül – ideális esetben az egész tantestület egyetértésében – jelentkeznek a programra, rendszerint valamilyen megoldásra váró problémával. „Többnyire nehezen kezelhető tanulói csoportokat kapunk – meséli mosolyogva Szilvia. – A legelső évben például egy olyan hatodikos osztállyal dolgoztunk, akik már az iskolaudvar melletti melléképületben tanultak, mert a pedagógusok úgy érezték, nem tudják kezelni, ha a gyerekek a főépületben maradnak. A velük dolgozó művészek hamar rájöttek, hogy a diákokat nagyon zavarja, hogy nem bíznak bennük, nem ruházzák fel őket felelősséggel, ezért rájuk bízták az elsősök akadályversenyének megszervezését. Elindult egy folyamat, egy év alatt kiépült a kölcsönös bizalom, ami a közösségen és az osztály eredményein is szépen látszódott, és a következő évre már ők is a főépületben voltak.”
A művészek képzése után a pedagógusok tréningje következik: a tanárok megtanulnak együttműködni a kijelölt művészekkel, megtanulják kiértékelni, majd önállóan is megvalósítani a foglalkozásokat. Szilvia persze elismeri, hogy ez kezdetben nem könnyű, és plusz időt és energiát is igényel a pedagógusok részéről, de szerinte megéri befektetni, hiszen az új szemléletmód felvételével később sokkal könnyebben motiválhatják a gyerekeket, és a tanulási eredményeik is javulnak.
Kreatívnak lenni, de miből?
Kérdés persze, hogy mennyire lehet ezt lenyomni a tanárok torkán, miközben a magyar pedagógusok helyzetének sokat használt sajtószimbóluma a tanárok saját pénzén vásárolt kréta lett, és az ellentmondásos pedagógus-életpályamodell felállításával valószínűleg minden oktatásban dolgozó hátán feláll a szőr a „továbbképzéshez” távolról is kapcsolódó programok hallatán. Az alapvető problémákon túl (és épp azok miatt) a magyar oktatásban domináló körbehibáztatás az egyik legelemibb oka a közoktatásban résztvevők motiválatlanságának – beleértve a pedagógusokat, a diákokat, de még a szülőket is. Az iskola és a szülők között gyakran nincs kommunikáció, pedig Szilvia szerint elengedhetetlen lenne, hogy a pedagógusok egymás és a szülők felé is nyissanak, kialakulhasson egy együttműködő, problémamegoldó diskurzus.
A program vezetője a másik legsúlyosabb problémát a hazai pedagógusképzésben látja: szerinte, ha a tanárképzés nyitottabb lenne az új módszerekre, és beemelné azokat a gyakorlatba, nem lenne szükség rá, hogy az ilyen törekvések kívülről érkezzenek az iskolákba. „A magyar pedagógiai gyakorlat még mindig nagyon tanárközpontú: a tanár a tudás kizárólagos forrása, őt lehet kérdezni, ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot. A mi értelmezésünkben a tanár sokkal inkább egyfajta facilitátor, aki megadja a tanulás keretét, de – mivel mi nem tanításközpontú, hanem tanulásközpontú oktatást végzünk – alapvetően azt szeretnénk, ha a gyerekek irányítanák a saját tanulásukat. Sajnos nehéz a pedagógusokat rászoktatni erre a szerepre, mivel nagyon másban szocializálódtak.”
A kréta-ügy kapcsán már feldobott másik alapvető gond az oktatás forráshiányossága, ami rögtön védőpajzs lehet a magyar pedagógusoknak bármilyen új módszertan beemelése ellen. Mikor, miből. Pedig ahogyan Szilvia is fogalmaz, egy ilyen program gazdaságos befektetés, hiszen a művészek megmutatják, hogy kevés eszközigényből, olcsón is nagyon jó oktatási segédeszközök készülhetnek. Persze azt nem várják a pedagógusoktól, hogy a szabadidejükben eszközöket fabrikáljanak – a projektben használt kellékek és közösen fejlesztett feladatok ott maradnak, továbbra is a rendelkezésükre állnak. Az eszközöknél különben is sokkal fontosabb a szemléletmód megváltoztatása: ez a projekt valódi, vagy legalábbis legfontosabb átadható „segédeszköze”. Ha a pedagógus a kreativitást, mint keretrendszert próbálja alkalmazni a feladatok kitalálásakor, a gyerekek számára sokkal érdekesebb, őket sokkal inkább lekötő feladatokat tud majd kitalálni. Így arról sincs szó, hogy ezek a „kreatív tanórák” a megtanítandó – egyébként finoman szólva is tetemes – tananyagra pluszként rakódnának rá: a kerettanterv által előírt anyag megtanítása maradt a cél, csak most nem úgy, hogy a monotonitástól megroppant pedagógus felolvassa a tankönyvi példát egy osztálynyi elcsigázott gyerek előtt. A kreatív oktatás a kíváncsiságra, a képzelőerőre, a kitartásra, a fegyelemre és az együttműködésre épít.
A szerteágazó problémák fatális félreértéshez vezető végeredménye mégis egy olyan helyzet, amiben a pedagógusok szkeptikusak az új módszerekkel szemben, hiába könnyítenék azok hosszútávon a munkájukat. Az előnyöket csak az tapasztalhatja, aki elég nyitott hozzá, hogy vállalkozzon egy ilyen programra.
Történelmi sakktábla és matekóra a Balatonon
De hogy néz ki a gyakorlatban a sokak fejében gyanúsan okkult hangzású „kreatív oktatás”? Valójában iszonyú egyszerűen: képzeljünk el egy átgondolt, játékos, szórakoztató tanórát, ahol a gyerekek felkelnek a padok mellől, kilépnek a tanteremből és a zsigeri ellenállást kiváltó munkafüzeti feladatok helyett (vagy mellett) színes eszközök segítségével tanulják meg az anyagot.
Szilvia szerint az egyik legfeltűnőbb pozitív változás a program után, hogy a pedagógusok elkezdik használni az iskola különböző tereit. Alapvető probléma, hogy a pedagógusok gyakorlatilag bezárkóznak a termekbe és olyan kézenfekvő lehetőségeket sem használnak ki, mint mondjuk az iskolai könyvtár: „Rengeteg lehetőség van körülöttünk, csak annyira megszoktuk, hogy kizárólag padokban ülve, osztálytermekben tanulunk, hogy már nem is látjuk őket – magyarázza Szilvia. – Az iskolai könyvtárakat például jó esetben is csak irodalomórákon használják, de egy felső tagozatos osztály, akikkel dolgoztunk, azt nézte meg matekóra keretein belül, hogy mennyi a valószínűsége, hogy minden ötödik könyv regény legyen. Az iskolaudvart is lehet kreatívan használni kerület, terület számítására vagy sebesség mérésére is.”
Ez még csak egy egyszerűbb példa, de a segítő művészek fantáziája olyan látványos megoldásokat szül, hogy bárkinek kedve támad beülni egy általános iskolai matekórára: „Egy osztályunkban például két festőművész és egy zenész dolgozott együtt két tanárral. Ők azt találták ki, hogy – mivel a gyerekek nagy része még nem nagyon járt távolabb az otthonától – az iskolaudvaron, közösen megépítik a Balatont, különböző állomásokkal és lehetőséggel, például napozóágyakkal, vízibicikli-bérlővel. Miközben a gyerekek dolgoztak, abszolút a tananyagot tanulták meg: a Balaton körül járó busz megépítéséhez a geometria alapjait használták fel, a buszjegyeken lévő számsor is úgy készült, hogy a napirenden lévő számításokat gyakorolták vele.” Egy másik iskolában a folyosó négyzethálós padlóját használták történelem órai társasjátékhoz, ahol a gyerekek élő bábukként tanultak játszva a keresztes-hadjáratokról vagy a céhrendszer működéséről. Az ilyen játékos tanulási módszerek nem csak azért szuperek, mert a gyerekek megmozdulhatnak, önállósodhatnak és uram bocsá’, még élvezhetik is az iskolát, hanem azért is, mert az alapvető anyagon túl még egy rakás fontos dolgot megtanulhatnak. A csoportmunkában való működés, a váratlan problémákra adott gyors reakció, az egyedi megoldások alkalmazása olyan tulajdonságok, amiket ma már minden második álláshirdetés alapvető elvárásként sorol. A munkaerőpiaci igényekre azonban nem készít fel az iskola, mondjuk azt Szilvia is elismeri, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat: „Nehéz helyzetben vannak a mai iskolák. Tréningeken mindig azt szoktuk mondani, hogy azoknak az állásoknak a 60 százaléka ma még nem is ismert, amire az iskola próbálja felkészíteni a gyerekeket. Nem tudják, milyen szakmákra, képességekre és kompetenciákra lesz szükség, viszont nem nevelik elég kreatívvá a gyerekeket ahhoz, hogy az iskolából kikerülve rugalmasan tudjanak reagálni.”
Látható(?) eredmények
Ha azt gondolnánk, az ilyen kreatív oktatási módszerek eredményessége természetszerűleg nem megragadható, nagyobbat nem is tévedhetnénk: a Kreatív Partnerség az OECD által szervezett Kreativitás és kritikai gondolkodás fejlesztése és mérése című nemzetközi projekt magyarországi képviselője, ezért most rendszeres és nagyon alapos mérésen keresztül figyelhetik a gyerekek attitűdváltozásait, kompetenciaeredményeit. „Alapvetően oktatáskutatással foglalkozunk, így a program eredményességét már a kezdetektől mérjük – egyébként is nagyon fontosnak tartjuk, hogy csak olyan programokat vezessünk és támogassunk, ami valóban mért eredményeket képes felmutatni. Az első félévben online kérdőívvel és fókuszcsoportos beszélgetéssel gyűjtöttük a tapasztalatokat, később kimondottan a matematikai teljesítmény változását mértük” – meséli Szilvia.
Eredmények pedig vannak: a programban résztvevő gyerekek sokkal jobban teljesítettek a PISA-csapat által összeállított teszteken, már mindössze egy év után is. A gond csak az, hogy ezeknek a megoldásoknak kívülről kell érkezniük, így az is teljesen esetleges, melyik intézménybe sikerül eljuttatni őket. Remélhetőleg hamarosan minél többe: a Kreatív Partnerség továbbra is folytatja a vállalkozó iskolák megsegítését, Szilvia titkos vágya, hogy az óvodákban is elindíthassák a projektet, szerinte ugyanis minél korábban kezdődik a kreatív szemléletmódú oktatás, annál eredményesebb lehet. Dolgoznak még közös projekten a Ludwig Múzeummal – itt ferencvárosi iskolákban, elismert művészek segítségével próbálják javítani a különböző hátterű gyerekek együttélését, és elérni, hogy a Ludwig Múzeum valódi közösségi térként működhessen a ferencvárosi gyerekek és szülők számára – de jövőbeli cél az intézményektől függetlenített képzés a kreatív oktatás iránt érdeklődő pedagógusok számára is, ami szintén egy borzasztóan fontos lépés lehetne az oktatás megújítása felé.
