Az újságírók, riporterek általában személyiségüknél fogva megszállott emberek. Hajtja őket a kíváncsiság, az összefüggések megértése iránti vágy. Szeretnék, ha egy-egy téma minél több emberhez eljutna, gondolkodásra késztetné őket, változásokat indítana el bennük és a környezetükben. Hadas Kriszta különösen komolyan veszi a munkáját, amikor forgat, teljesen átadja magát a történetének. Saját szavaival élve: folyamatos drillben van. Ettől emlékezetesek a riportjai. A Jön a baba – Hadas Krisztával dokumentumfilm-sorozat mindkét évada rengeteg magyar nőnek segített helyrerakni a várandósság és a szülés körül kialakult félelmeket, tévhiteket.
Ha visszaemlékszel a kislánykorodra, mennyire hasonlít a gyermekkori éned a mostanira?
A férjem szokta mondani, akivel egy általános iskolába jártam és egy padban ültem, hogy semmit nem változtam az iskolás évek óta. Buzgómócsing gyerek voltam. Iskolaújságot szerkesztettem, iskolarádiót készítettem, osztályszínpadok vetélkedőjét szerveztem. Inkább kisfiú voltam, mint kislány, a nőiesség szikrája sem volt meg bennem. Ez utóbbin azóta remélem, változtattam.
Hogy reagált erre a környezeted, a többi gyerek?
A budapesti ELTE Radnóti Miklós Általános Iskolába és Gimnáziumba jártam, ahol nem az volt a sikk, hogy ha valaki valamit csinálni akart, akkor azt a többiek lefikázták. Ott megszokott volt, hogy az egyik gyerek matematikából volt kiváló, a másik a színház iránt érdeklődött. Én például a gimnázium alatt a hét minden estéjét a Katona József Színházban töltöttem, sőt néha a tanítás helyett is a próbákon voltam. A tanárok értékelték, ha egy gyerek motivált volt. Ott nem az volt, ami manapság sok iskolában jellemző, hogy mindenkit bunkósbottal vissza akarnak verni kockának.
Ezek szerint korán kiderült, hogy milyen irányba tanulsz majd tovább.
Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert mindig odafigyeltek arra, ami engem érdekelt. Emlékszem, amikor 10–12 éves voltam, a szüleimmel és a barátaikkal országjáró túrán vettünk részt. Elvetődtünk egy Tisza-menti faluba, ahol két öregasszony élt csak. Mindenki más elköltözött onnan, még a harangot is elvitték. Annyira megfogott ez a kép, ahogy a két öregasszony, mint két kísértet totyog végig a falun, hogy azonnal leültem, és írtam egy fogalmazást arról, amit éreztem. Anyám elolvasta és odaadta nekem Oriana Fallaci olasz írónő-újságírónő A haszontalan nem – Utazás a nő körül című könyvét. Gyerekkorom óta tudom, hogy a riport érdekel. Nem sztár akartam lenni, hanem Oriana Fallaci. Ez persze meglehetősen nagyképűnek tűnt már akkor is. Nem lettem egy Fallaci, de így sem vagyok elégedetlen. Érettségi után több felsőoktatási intézménybe is jártam, de ami nem motivált, azt nem tudtam a magamévá tenni. Végül kikötöttem a MÚOSZ újságíró iskolában, amit elvégeztem, és bekerültem a Magyar Rádióba gyakornoknak. Ekkor indult a Színművészeti Egyetemen az első tévés-, dokumentumfilm-rendező szak. Azonnal jelentkeztem, mert éreztem, ez lesz az igazi. 25 éves voltam akkor, és volt egy kétéves kislányom.
Mit tartasz a munkád legjobb részének?
Forgatni. Kalandokban részt venni. Voltam nagyfőnök a TV2-ben, az aktuális műsorok főszerkesztőjeként hat műsor és hatvan kolléga tartozott alám. Egyáltalán nem voltam boldog ebben a szerepben. Úgy érzem, a személyiségemet is torzította. Minél feljebb kerülsz a ranglétrán, annál több az összeesküvés-elmélet körülötted. Legalábbis a tévés világban így van.
Hogy készülsz egy forgatásra?
Attól függ. Amikor a TV2-ben a Naplónál dolgoztam, gyors volt a tempó, nyilván nem tudtam hetekig felkészülni egy anyagra. De én voltam az a hülye kolléga, aki az ukrán határhoz leutazott egy tíz másodperces szinkronért. Tudták, hogy az igazi nehéz témákat rám lehet bízni, mert én biztos, hogy mindent kitaposok. Ha robbantottak valahol, én biztos repültem a helyszínre, hiába volt kisgyerekem. A környezetemnek nem volt könnyű elviselni ezt.
Az anyaság egyáltalán nem változtatott a hozzáállásodon? Nem lettél óvatosabb?
Nem. Az első gyereknél semmiképpen sem. Most, hogy már 46 éves vagyok és a második gyerekemet, akiért nagyon megkínlódtunk, 39 évesen szültem, már inkább tudok nemet mondani. A hétköznapi, nyugodt boldogságot már nagyon tudom értékelni. Többet is vagyok a kisfiammal, mint a lányommal voltam. De ez azért is van, mert már eljutottam odáig, hogy magam osztom be az időmet. A lányom azt mondja, izgalmas gyerekkora volt, imádott így élni. Érte stábautó ment az óvodába, iskolába, a stúdióban készítette a leckéjét, a bulizós csapatépítőkön is részt vett. Soha nem érezte elhanyagolva magát, bejárta velem a fél világot. Nem csoda, hogy ugyanott folytatja, ahol én, ő is tévés lett.
Örülsz neki, hogy Sári is ezt a szakmát választotta?
Nem feltétlen, de ez annyira egyértelmű volt. Kiskorában is láttam már rajta, hogy neki való ez a pálya, ezért nem is próbáltam lebeszélni róla. Azt látom, hogy boldog és élvezi a munkáját. Pont olyan, mint én. A végletekig pörög és nyomja a munkát.
Nem gondoltál arra, hogy közösen csináljatok valamit?
Á, dehogy. Neki én nem vagyok partner. Több száz ember dolgozott a kezem alatt, most is tanítok egyetemen, mindenki hallgat rám, csak a saját lányom nem. Neki én túl old school vagyok. Az újságokban sem szeret együtt szerepelni velem, nehogy véletlenül azt gondolják mások, hogy azért jutott odáig, ahol tart, mert én vagyok az anyja. Ha baj van, persze én vagyok az első, akit felhív. És ez a lényeg.
Mi az, ami a legkevésbé jó a munkádban?
Scriptelni soha nem szerettem. Ha összeadnám, hogy mennyi időt töltöttem a monitor előtt a forgatott nyersanyagot jegyzetelve, több év jönne össze.
Mennyire éled bele magad a történetekbe, amelyekről forgatsz?
Borzasztóan. Most például Máté Krisztával pályáztunk egy dokumentumfilm-sorozattal és tegnap hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy álmomban már szerkesztem a még le nem forgatott filmeket. Amikor 2000-ben az Igazi vészhelyzet című kórházas sorozatot forgattam, amellyel több díjat is nyertem, teljesen kikészültem. Embereket láttam meghalni, végigkísértem a nővérek hétköznapjait, és beleláttam a magyar egészségügy poklának legmélyebb bugyraiba. Pánikrohamaim voltak és egy párkapcsolatom is ráment erre. De én nem tudom másként csinálni. Nehezen engedek el történeteket, sorsokat, több régi riportalanyommal ma is tartom a kapcsolatot. Szerencsére a férjem elfogadja, hogy ha van egy futó projektem, annak teljesen átadom magam. Képtelen vagyok rutinból dolgozni, állandóan izgulok. Ez nem feltétlenül jó, de ez van.
Mi az, ami kikapcsol, feltölt?
Elsősorban az irodalom és az utazás a családommal. Élményfüggő is vagyok. Az elmúlt két évben a Keresem a családom című RTL-es műsor kapcsán körbeutaztuk a világot. Ezek borzasztóan nehéz utak voltak, előfordult, hogy csak 48 órát töltöttünk egy földrészen. Elképesztő élmény volt. Főszerkesztőként én fogtam össze az egészet, rajtam múlt, hogy ne essen szét a társaság, tudjanak dolgozni. Ez engem nagyon motivált.
Mennyire számít, hogy a munkádat rendesen megfizetik-e vagy sem?
Sokáig gyermekét egyedül nevelő anya voltam, akkor pénzt kellett keresnem. Bevallom őszintén, azért nem lettem klasszikus dokumentumfilmes, mert be akartam utazni a gyerekemmel a világot. Ehhez pénz kellett. Most, hogy tíz éve van mellettem egy férfi, a férjem, aki sikeres zenei producer, megengedhetem magamnak, hogy két-három hónapig ne keressek egy fillért sem. Most leginkább arra koncentrálok, hogy a műsor, amit készítek, az én gyerekem legyen.
A karrier szó jelent neked valamit? Vagy a te szakmádban a karrierépítés másként működik, mint például az üzleti világban?
Azt hiszem, sokkal tudatosabban kellett volna a karrieremmel foglalkozni. Mindig csak a feladatra koncentráltam, és ha ez jól sikerült, akkor ez vitt előre. A karrierem úgy alakult, hogy Sváby András, aki sokáig a főnököm volt, felismerte, hogy rám kell bízni a nehéz feladatokat, mert akkor azok biztos, hogy el lesznek végezve. Így lettem főnök, majd nagyfőnök. De ha kellett, ki tudtam szállni belőle, mert meghasonultam volna, ha folytatom. Én akkor vagyok boldog a munkámban, ha forgathatok.
Mi lesz a következő lépés? Vannak terveid?
Mióta szabadúszó vagyok, tanulgatom, hogyan kell felépíteni magamat. Ebben iszonyatosan béna vagyok. A Jön a baba sorozatra – ami már két évadot is megélt és nagy siker volt – simán ráépíthettem volna egy vállalkozást, ami nem ciki. Valamit, ami továbbfejleszti a témát és nem csak a tévében működik. Nem csináltam meg, mert nem érdekelt. A „Hadas” eddig azt jelentette, hogy maximális odaadással, jól megcsinálom a rám bízott filmeket. De ha azt szeretném, hogy később is legyen munkám, muszáj üzleti modellben is gondolkodni.
Itt van a nyomunkban az új generáció, akik egészen másként gondolkodnak. A digitális világban nőnek fel, nem biztos, hogy kíváncsiak arra, amit te csinálsz.
Nagy előny, hogy vannak gyerekeim, tőlük sok mindent tanulok. A saját szakterületemen abszolút képben vagyok arról, hogy merre megy a piac, és nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni. Más dolog, hogy nálunk kicsi az igény arra a műfajra, a doku-realityre, amit szeretek és tudok csinálni. Külföldön nem így van, ezért gondolkodunk azon, hogy nyitni kellene külföld felé. Egyébként a tematikus dokucsatornákat más országokban nagyon szeretik a fiatalok, ha nem is a tévén nézik. Itt vannak például az On the Spot tehetséges fiataljai, akik a klasszikus lassú dokuműfajt művelik elképesztő sikerrel. Régen sokat aggódtam azon, hogy jönnek a fiatalok és letiporják majd a sarkamat. Ma már megszűnt ez a félelem. A fiatalok között sok a tehetség, de azt, hogy teljes erőbedobással végezd a munkádat, csak kevesen bírják. És szerencsére nem vagyok féltékeny típus, útálom az irigységet, a saját dolgaimra koncentrálok. Ezt a munkát, bár a siker tünékeny és nem feltétlenül csinálunk maradandót, de mégse lehet kényelmesen csinálni.
