Tizennyolc éves korom óta van jogosítványom, azóta nem vezetek. Többnyire azzal nyugtatom magam, hogy Újlipótváros és a Kolosy tér között amúgy is felesleges volna autóval közlekedni, de azért sokszor eszembe jut, mennyire jó lenne, ha nyaranta én furikázhatnám a barátokat Balatonakarattyára.
A rutinpályán pedig még kimondottan szerettem vezetni. Alapvetően jól ment a dolog, a parkolással sem volt problémám, bár a kézifékes elindulástól már akkor görcsbe rándult a gyomrom. Ott még csak ismerkedtünk az oktatómmal, igaz, már az elején furcsának találtam, hogy rendszeresen arról faggat, milyen fiúk tetszenek nekem. Ő egyébként a korosztályának megfelelő tételmondatokat szajkózva rendszeresen gyalázta a pályára járó srácokat, akiknek kilóg az alsógatyájuk a farmerből és „lányos” igényességgel állítják be a hajukat reggelente.
Később, amikor úgy érezte, már kellőképpen összebarátkoztunk, elkezdett Dórikának, majd Tündérkének szólítani, rövidesen pedig rendszeresen azzal indított, hogy alaposan végigmustrálta az aznapi külsőmet.
Az autó szűk terében fenyegető közelségből állapította meg, hogy jól áll nekem a copf, vagy jegyezte meg, hogy nem tetszik neki a sötétbordó körömlakk az ujjaimon, amikkel ekkor már görcsösen szorítottam a kormányt – 9 és 3 óránál természetesen. Ugyanilyen közvetlenül helyezte a kezét az enyémre, ha sebességet kellett váltani. Amikor viszont a külsőm vagy a párválasztási preferenciáim helyett a vezetés volt a téma, az oktatóm nem ritkán magából kikelve ordított, persze ezt utána sokszor megbánta, és a benzinkútról vásárolt csokikkal próbált kiengesztelni. Rövidesen már akkor is borzasztó szorongás fogott el, amikor a buszmegállóban vártam, hogy eljussak a pályára.
A szokásosnál is jobban izgultam, amikor eljött a forgalmi vizsga napja, pláne, hogy kenőpénzzel sem készültem, hiába javasolták többen is. Amikor odaértem a pályára, még nem volt ott a vizsgabiztos, csak az oktatóm várt, hogy egy cinkos mosollyal azonnal a fülembe súgja: „Ne izgulj, Tündérke, megvan a jogsid!”. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, de az egyértelműen látszott, hogy ez nem az a helyzet, amiben érdemes további kérdéseket feltenni. Biztosan sokan megkönnyebbültek volna a hírtől, de én ha lehet, csak még idegesebb lettem, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mi lesz ennek az „ajándéknak” az ára. Idegességemben szinte az első mozdulattal durva hibát követtem el, így végül mindhármunknak elég kínos volt, amikor megkaptam az aláírt papírokat a sikeres vizsgáról.
Valószínűleg mégis ez a kollektív sokk mentett meg: gyorsan elmotyogtam egy ígéretet, miszerint addig nem vezetek, amíg nem leszek teljesen biztos a dolgomban, aztán kivágódtam a kocsiból és sietve távoztam. Azóta nem beszéltem az oktatómmal, nem is láttam őt többé.
Mindennapi szexizmus
Ahhoz, hogy a szexuális zaklatási botrányok akkora erejű kiállássá duzzadhassanak, mint amit az elmúlt időszakban láthattunk a (közösségi/)médiában, elengedhetetlen volt, hogy az egész társadalom számára jól látható szférából érkezzenek. Viszont a legtöbbek számára mégis távolinak tűnő hollywoodi botrányok mellett nem szabad megfeledkeznünk azokról a hétköznapi helyzetekről sem, amik veszélyesek lehetnek a nők számára. Vezetni tanulni pontosan ilyen.
Az oktatók legtöbbször férfiak, a hatalmi helyzetüket pedig csak tovább nagyítja, hogy hírhedten korrupt területről van szó. Rengeteg rémtörténet kering arról, hogy a rosszindulatú oktatók és vizsgabiztosok sorozatosan buktatják az egyébként kifogástalanul teljesítő tanulókat kenőpénz reményében, vagy egyszerűen gonosz szórakozásból. Egyáltalán nem állítjuk persze, hogy minden oktató ilyen lenne, de az tény, hogy a vezető instruktorok hatalmi visszaélése általános jelenségnek számít – és nem csak Magyarországon. Idén nyáron öt nő vádolt szexuális zaklatással egy brit oktatót, Redditen pedig külön fórumon adnak tippeket egymásnak a molesztáló oktatókkal kínlódó nők. A helyzet ugyan kísértetiesen hasonlít a felsőoktatában is bőven előforduló zaklatási esetekre (hiszen a vezetésnél is a tanár-diák helyzet általános hatalmi dinamikája működik), de ezeket a szituációkat tovább nehezíti, hogy nincsen olyan erős és látható intézményrendszer, ahová bátran fordulhatnának az áldozatok, és, hogy sokan inkább kibekkelik a dolgot, hiszen a „kapcsolat” úgyis csak rövid ideig, a sikeres forgalmi vizsgáig tart majd.
Egy ismerősöm például nemrégiben szerezte meg jogosítványát, a gyakorlás közben pedig rendszeresen megtörtént, hogy az oktató a combjára tette a kezét magyarázás közben. A 21 éves lány ugyan kellemetlenül érezte magát, alapvetően azt mondja „jó volt a viszony” az oktatóval, szóval nem érezte úgy, hogy bárkinek szólnia kellene. Pedig az már rég rossz, ha egy nőt akarata ellenére fogdosnak.
Nem kell eltűrni
Eleve nem kell a tettlegességnél meghúzni azt a képzeletbeli határt, mikor egy másik ember viselkedése már zaklatásnak számít. Anikó már több, mint 30 éve tanult vezetni, de a jogosítványt végül nem annál az oktatónál szerezte meg, akinél indult. Első oktatója nála is a szerelmi majd később szexuális élete felőli gátlástalan érdeklődéssel nyitott, a pohár pedig akkor telt be, mikor a férfi elengedhetetlennek érezte, hogy feltegye Anikónak az „és volt már néger f@sz a szádban?” kérdést. A durva mondat nagyon megrázta az akkor még csak 19 éves lányt, aki szerencsére először szüleihez, majd az autós iskola vezetőjéhez fordult. „Elmondtam az iskola vezetőnek, hogy mi történt, ő pedig nagyon figyelmesen és megértően végighallgatott. Emlékszem, kimondottan jólesett, hogy úgy éreztem, komolyan veszi a problémámat és nem kételkedik a szavaimban – emlékszik vissza. – Azt nem tudom, később mi lett azzal az oktatóval, én végül másvalakihez kerültem és nem találkoztam vele többet.”
Anikó története jól rávilágít, hogy mi a teendő olyankor, ha hasonló helyzetben találjuk magunkat. Az első és legfontosabb, hogy a szexuális zaklatást akkor a legegyszerűbb leállítani, ha felismerjük. Magyarul akkor, ha nem próbáljuk mentegetni a zaklatót, nem akarjuk igazolni a viselkedését valamilyen kitekert érvrendszerrel, esetleg a legrosszabb esetben saját magunkat hibáztatva. Érdemes tájékozódni különböző női jogokat védő szervezetek, például a NANE honlapján, ahol alaposan leírják, hogy mi számít nők elleni erőszaknak és hogy mik a teendők, ha zaklatás ér minket. Ha egy férfi közeledése (verbális vagy fizikai) kényelmetlen számunkra, azt azonnal közöljük a zaklatóval, ha pedig ennek ellenére sem változtat a viselkedésén, kérjünk segítséget – ilyen esetekben Anikóhoz hasonlóan akár az autósiskola vezetőjétől. Különösen problémás egyébként, hogy a vezetni tanuló lányok jelentős része még szüleivel egy háztartásban élő fiatal, az ő esetükben nagyon fontos, hogy a szülők is odafigyeljenek az árulkodó jelekre: ilyen lehet például a gyerek látszólag minden ok nélkül megváltozott viselkedése, például ha hirtelen csendes, magába zárkózó lesz. Az efféle jelek felismerésének érdekében is fontos minél körültekintőbben tájékozódni.
És azt is értsük meg, hogy ilyen helyzetekben nincs „nem is olyan durva” vagy „még elviselhető” zaklatás. Ha valaki a cikk elején arra számított, hogy a történetemnek brutális nemi erőszak lesz a vége, csalódnia kellett, végül is „csak” kaptam néhány kellemetlen megjegyzést meg egy kis még barátinak is tekinthető fogdosást. De nekem már ez is elég volt, hogy nyolc éve semmi kedvem ne legyen a volán mögé ülni.
Fotó: Profimédia – Red Dot
