A magát csak Grace-nek nevező nő állítólag egy Los Angeles-i partin találkozott a népszerű komikus-színésszel, Aziz Ansarival. A nő sztorija szerint a színész először nem sok figyelemre méltatta a rámenős rajongónak tűnő nőt, de amikor kiderült, hogy ugyanolyan régi fényképezőgépük van, Ansari mégis beszédbe elegyedett vele, aztán végül úgy alakult, hogy a nő számát is elkérte. Néhány nappal később már New Yorkban voltak mindketten, mikor a színész sms-ben hívta randira Grace-t. A nő borzasztóan izgatott volt, hosszú órákig válogatta a ruhákat és fényképeket küldözgetett barátainak a szettekről, végül pedig a tökéletes összeállításban jelent meg Ansari lakásán. Ittak egy pohár bort, elmentek vacsorázni valami puccos helyre, aztán állítólag a színész sürgetésére visszatértek a férfi lakására. Alig néhány perccel később Ansari már a nőt csókolta, a kezei Grace mellén matattak. A lány megijedt, mennyire gyorsan pörögnek az események: a színész hamarosan orálisan közösült vele, majd utána ugyanerre kérte a nőt. Mikor a férfi óvszerért indult, Grace a fürdőszobába menekült, hogy megpróbálja összeszedni magát, nagyjából öt percet töltött bent, amíg próbált lehiggadni, hideg vízzel fröcskölve az arcát. Mikor visszaért, Ansari megkérdezte, minden rendben van-e, a nő pedig azt felelte, nem szeretné úgy érezni, hogy bármilyen helyzetbe bele van kényszerítve. A színész helyeselt, hozzátette, hogy „persze ez csak akkor jó, ha mindkettőnknek jó”, majd azt javasolta Grace-nek, hogy üljenek le kicsit a kanapéra pihenni.
Ezen a ponton már két verziója van a történetnek. A sztoriját a babe nevű weboldalon publikáló nő szerint Ansari orális szexre utasította őt, a színész azonban azt mondja, semmi olyan nem történt közöttük, amibe a nő ne egyezett volna bele. Erőszakról egyébként Grace sem beszél, azt írta, „erős nyomást érzett”, hogy eleget tegyen a színész kívánságának.
Fontos olvasni a színészt névtelenül vádoló nő sorai között. Azt írja, „támogatást, megnyugtatást” várt a színésztől, az este folyamán egyébként bedobta egy második randi lehetőségét is, hátha ott már oldottabban tudna viselkedni. Grace a találkozó előtt saját elmondása szerint nagyon jókedvű és izgatott volt, majd elképzelhető, hogy lelombozódott, amikor kiderült, Ansari valóban csak szexet akar tőle. Ez még önmagában nem erőszak, csak egy sztori, ami sokaknak lehet ismerős: amikor a nő már az első randin a közös nyaralásokat tervezgeti fejben, miközben a férfi a másnap reggeli búcsút. Természetes, hogy ilyenkor csalódottak vagyunk, talán dühösek is. Ami azonban ezt a történetet elválasztja nők millióinak szerelmi csalódásaitól és kellemetlen egyéjszakás kalandjaitól, hogy ez itt és most egy ember karrierjét, vagy még drámaibban fogalmazva az életét teheti tönkre.
Jó feminizmus, rossz feminizmus?
Az Ansarival kapcsolatos történet jól rímel a tavalyi év hatalmas dobásának számító Cat Person című novellára. A New Yorkerben publikált sztorit tényleg érdemes elolvasni, mert egyszerűen megfogalmazott, laza stílusú szöveg, ami érzékletesen írja körül azt a specifikusnak tűnő, meglepő módon azonban nők százezreivel rezonáló történetet, amiben egy fiatal lány mindenféle külső és belső nyomás hatására megy bele egy számára teljesen örömtelen szexuális aktusba. A Cat Person váratlan népszerűsége jól rávilágított, milyen láthatatlan mechanizmusok üldözik a lányokat később akár traumát is jelentő szexuális helyzetekbe, azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy ez rendszerszintű, társadalmi probléma és nem feltétlenül egyes férfiak hibája.
Félreértés ne essék, a #MeToo mozgalom, és a belőle kibomló összefogás valószínűleg a legjobb dolog, ami a szavazati joguk kivívása óta történt a nőkkel. A harag, a kiabálás és a könnyek ki tudja hány évszázad hallgatásának tünetei, és most elemi erővel szakadnak fel a nőkből. Ijesztően sokunkból. De épp az ilyen haragtól, kiabálástól és könnyektől homályos időszakokban kell fokozottan odafigyelni arra, mit kezdünk azzal a lehetőséggel, amit együtt harcoltunk ki magunknak.
Nemrég Catherine Deneuve néhány társával megjelentetett egy nyílt levelet a Le Monde-ban, amiben amellett érvelt, hogy a férfiaknak joguk van szerelmükkel „ostromolni” a nőket és azt is megjegyezte, hogy szerinte a #MeToo mozgalma túl messzire ment. Válaszként francia feministák egy csoportja azonnal az erőszak, sőt, a pedofília támogatójának nevezte Deneuve-öt, gyakorlatilag az egész nemzetközi sajtó szétszedte a színésznőt.
Egyrészt szomorú, hogy felnőtt egy olyan generáció, akik „ostromlásként” internalizálták a férfiak erőszakos viselkedését, és valóban izgatónak találják, ha valaki makacsul megragadja a karjukat, amikor ők elhúznák a fejüket a csók elől. Ez (ismét) olyan rendszerszintű hiba, amit csak kőkemény munkával lehet kijavítani – és nem is csak a férfiak, hanem a nők fejében is. Másfelől talán még fontosabb észrevenni, hogy az ilyen acsarkodások nemhogy jót tennének az ügyünknek, hanem éppen ellentétes hatást váltanak ki.
Szintén a közelmúltban mi is megírtuk Margaret Atwood The Globe and Mailben közölt szövegének kivonatát, amiben az írónő így fogalmaz: “a nők közötti háború csak azoknak kedvez, akik nem akarnak jót a nőknek”. Atwoodnak egyébként azért kellett publikálnia a szövegét, mert (akárcsak Deneuve-öt) többen is az erőszak támogatójának kiáltották ki, mikor aláírt egy petíciót, mely a szexuális zaklatással vádolt író és egyetemi tanár, Steven Galloway ellen folyó igazságtalan jogi eljárást bírálta. De Lena Dunham is épp ezekben a hetekben vált feminista ikonból első számú közellenséggé, többek közt azért is, mert nyilvánosan megvédte Murray Millert, a Girls című sorozat egyik volt íróját, akinek esete a színésznő szerint “abba a 3%-ba tartozik, mikor igazságtalanul és tévesen vádoltak meg egy férfit”.
Hideg fejjel
A legnagyobb hibát akkor követnénk el, ha ezekből az esetekből azt a következtetést vonnánk le, hogy eljött a #MeToo kampány és vele a “jogtalan vádak” elsöprésének ideje. Ugyanúgy szörnyű tévedés lenne centivel méricskélni nők traumáit, összevetve, hogy “egy sima fogdosás” vagy egy erőszakos közösülés érdemli-e meg a közvélemény figyelmét. Nem arról van szó, hogy hazugsággal kell vádolni a traumáikról kitárulkozó nőket (egyiküket sem), és nem is arról, hogy itt megálljt kell parancsolni egy szükségszerű változásokat sürgető mozgalomnak. Egyszerűen arról, hogy lássuk, magunknak ártunk a legtöbbet, ha hagyjuk ezt a rengeteg szenvedés árán kiharcolt hangot artikulálatlan ordítássá torzulni. Atwood a fent idézett szövegben azt mondja: “Alapvetően azt gondolom, hogy a nők emberi lények, akik viselkedhetnek szentként és démonian, és képesek lehetnek bűncselekményekre is. Nem angyalok, akik képtelenek a rosszra. Ha így lenne, nem lenne szükségünk jogrendszerre. (…) Azt sem gondolom, hogy a nők gyerekek lennének, akik nem képesek képviselni magukat morális döntéseikben. Ha így lenne, megint a 19. században találnánk magunkat, ahol a nőknek nem lehet magántulajdonuk, bankkártyájuk, hozzáférésük az oktatáshoz, irányításuk a saját fogamzásuk felett vagy szavazati joguk. (…) Továbbá hiszek benne, hogy ahhoz, hogy a nőknek polgári és emberi jogokat biztosíthassunk, szükség van polgári és emberi jogokra és pont az alapvető igazsághoz való jogra, ahogy ahhoz, hogy a nők is szavazhassanak, szükség van szavazásra. Vajon a Jó Feministák úgy gondolják, csak a nőknek jár ez a jog? Nyilvánvalóan nem. Ez csupán megfordítaná azt az állapotot, amikor még csak a férfiak rendelkeztek ilyen jogokkal.” Atwood írása pontosan kiemeli azt a #MeToo mozgalma nyomán kirajzolódni látszó, vészjósló tendenciát, melynek következményeképp a férfiak kritikamentes egyetemes igazsága most a nők kritikamentes egyetemes igazságává válhat a bírósági ügyekben. A nemi erőszakkal gyakran épp az a legnagyobb probléma, hogy nagyon nehéz, vagy lehetetlen bizonyítékokkal alátámasztani, és sokáig jelentett gondot, hogy egy nő „puszta szava” nem elég meggyőző erő a tárgyalóteremben. Ugyanakkor most is, minden vád esetében szükségesnek tűnik a helyzet alapos, jogszerű kivizsgálása.
Mert a #MeToo lényege nem a bosszú, hanem az egyenlőség. Nem háború, hanem egy mozgalom, aminek nem szabad a szélsőségek felé csúsznia, hanem muszáj töretlenül menetelnie előre annak érdekében, hogy valóban elérjük ezt az egyenlőséget. És erről nem szabad egy percre sem megfeledkeznünk.
