Jacob Levy Moreno, a pszichodráma atyja állítólag a bécsi játszótereken fejlesztette ki azóta már széles körben használt módszerét – a padokon ücsörögve egyszerűen arra kérte a gyerekeket, adjanak elő neki néhány jelenetet, és közben megfigyelte a gyerekek játékát, működését. Magyarországon Kende B. Hanna honosította meg a pszichodrámát, ő franciaországi tapasztalatait ültette át a hazai gyakorlatba.
Most már nálunk is sokan foglalkoznak pszichodrámával, köztük például a több, mint 20 éve működő Mosoly Alapítvány is, akik évente körülbelül 400-450 ingyenes (!) terápiát biztosítanak úgy 800 súlyosan beteg vagy traumatizálódott gyereknek.
Fotó: Profimedia – Red Dot
Felvállalni a fájdalmat
A klinikai szakpszichológusként dolgozó Majoros Andrea a terápiás foglalkozások egyik vezetője, az ő mottója szerint „minden gyerekben megvan a késztetés a gyógyulásra”. A művészetterápiás foglalkozásokon elsődleges céljuk, hogy olyan biztonságos teret teremtsenek a gyerekek számára, amikben felvállalhatják negatív érzéseiket, gondolataikat, és amiben a mesékben felvett szerepek által képesek lehetnek átírni rossz berögződéseiket. „Fontos, hogy a gyerekek tudják, hogy itt lehet szomorúnak, vagy dühösnek lenni. Nem kell, hogy a mesének mindig jó vége legyen, és a gonoszokat – ezeket a szerepeket általában mi vállaljuk – nyugodtan meg lehet égetni, szét lehet darabolni, fel lehet falni” – magyarázza Andrea. Szerinte egyébként az agresszió megélése nagyon is fontos, és amikor egy szülő „durvaságra” hivatkozva félretesz egy mesét, az könnyen jelentheti azt, hogy ő maga sem képes megbirkózni vele. Hiszen a negatív érzések ugyanúgy részei életünknek, és különösen részei egy onkológiai osztályon fekvő, vagy trauma következtében lelki-testi egyensúlyából kibillent gyermek életének.
A pszichodrámás foglalkozásokon a gyerekek önként vállalt szerpeiken keresztül formálják saját érzelmi világukat, magukhoz és a külvilághoz való hozzáállásukat. Lehet például, hogy a félénk kisgyerek először nyuszi akar lenni, de néhány alkalom után már szívesen vállalja a tigris vagy az egész csapatot megmentő szuperhős szerepét. Ha egy kicsi az első terápiás foglalkozáson még inkább passzív, vagy egyenesen meg se szólal, később azonban csacsogóssá, aktívvá válik, az máris jól példázza a pszichodráma sikerét. De az ilyen terápia nemcsak a lelki problémák, hanem az azokból következő fizikai bajok gyógyításában is hatékony lehet: sokat segíthet például a szorongások miatt fejfájástól szenvedő gyerekeknek.
Volt egyszer egy mexikói, egy sündisznó és egy baktérium…
A MURMO Terápiás központban most mi is kipróbálhattuk a Mosoly Alapítvány pszichodrámás foglalkozását. A terápia játékos bemutatkozó feladatokkal indult, aztán a kellően oldott légkörben egy rajzos feladaton keresztül kezdett kibonatkozni a közösen írt mese. Innen érkezünk meg a terápia első kulcsfontosságú lépéséhez, a mesében betöltött szerep felvételéhez.
A népi pszichológiából belénk ivódott, gyakran félrevezető intuíciókat követve könnyen gondolhatjuk azt, hogy az a gyerek, amelyik kígyó akar lenni, szexuális frusztrációktól szenved, az oroszlánbőrbe bújó hétéves pedig végtelenül agresszív. De a gyerekek szimbolikus gondolkodása ennél (bizonyos értelemben) jóval egyszerűbb, épp ezért kell mindig nagyon vigyázni a felnőtt agyunkból érkező projekciókkal. Az állatok, figurák nem önmagukban érdekesek, hanem abban a speciális kontextusban, amit a gyerek belső világa jelent – Majoros Andrea például beszámol róla, hogy a főgonoszok mellett korábban már osztottak rá mosógép-szerepet is. A gyerekeket tehát nem egy-egy figura, hanem maga a foglalkozások során folyamatosan bővülő szereprepertoár segíti hozzá, hogy egy szociális izolációt okozó, korábban rögzült viselkedésminta megváltozzon. Így tudják majd feldolgozni problémáikat a a szorongó, visszahúzódó vagy alulteljesítő gyerekek. A felnőttek meséje persze valószínűleg fele annyira sem érdekes és fantáziadús, mint a gyerekeké, de azért itt is volt mexikói tequilagyáros, életunt sündisznó, buddhista szerzetes világuralomra törő baktérium és vegán prérifarkas is.
A mese írása és a történet eljátszása a teljes elfogadás jegyében zajlik. Nincsenek rossz ötletek, kimaradó szereplők, és ha úgy alakul, hogy a vegán farkas mégis megeszi a Greenpeace aktivistáját, az is belefér. A sündisznó megvédi szerelmét, a kaktuszt, miközben a buddhista szerzetest tequilával kínálgatja a mexikói birtokos, Don Carlos. Magyarázatot nem igazán érdemes keresni, amúgy sem fontos, a mese úgyis szinte magától, organikusan duzzad, míg egy már-már misztikus kollektív megérzéssel kijelölt ponton szépen lekerekedik. Felnőttként persze sokkal nehézkesebb visszatérni (és őszintén belehelyezkedni) a gyerekkor világába, de még jó néhány évvel az alsós korosztály elhagyása után is egyértelműen látszik, hogy a gyerekek számára óriási élmény lehet a közös alkotás, a színes jelmezekbe bújás, a szabadon szárnyaló fantázia formálta világ.
Ebben a különleges és biztonságos térben a gyerekek önbizalma erőre kaphat, miközben ők semmit nem vesznek észre a terápiás munkából, elvégre ők „csak” játszanak. Persze ez a játék nagyon is kontrollált keretek között zajlik: fontos például a „mintha”-szabálya, vagyis hogy lehet úgy csinálni, mintha ütlegelnénk vagy rángatnánk a másikat, de fájdalmat, kellemetlen érzést sosem szabad okozni a másiknak. De ezen túl a foglalkozás vezetői inkább csak terelgetnek, mint gyógyítanak, hiszen itt tulajdonképpen a gyerekek saját magukat kezdik gyógyítani . Valószínűleg ebben áll a gyermekpszichodráma igazi ereje.
